Egy ritkaszép fényképet mutatunk be mai rovatunkban olvasóinknak. Egy merész, műkedvelő fényképész készitette, a ki fáradságot nem kimélve, utnak indult a hajón az északi tengerre, hogy megpróbálja lefényképezni az éjféli napot, a mi előtte még senki másnak nem sikerült. Utja közben harmincz fényképfelvételt csinált, a melyek közül huszonnégy sikerült. A legszebb azonban az volt, a melyet mi is bemutatunk.
A Spitzbergákon készitette ezt a felvételt, éjjel, tiszta időben s mint a képről látjuk, a nap ragyogó fényözönben, felségesen tündöklik az éjféli égboltozaton. Oly különös alakja van ennek az éjféli napnak, a minőt itt Magyarországon soha nem láthatunk. Mintha megsokszorosódott volna a nap tányérja, ragyogva foglalja el az égboltozatnak óriási területét.
Erről az éjféli napról akarunk ma egyet-mást elmondani.
Az északsarki utazókra utjuk közben nagyobb hatást semmi sem szokott tenni, mint éjféli nap állandó ragyogó fényözönében. A ki először halad nyáron észak felé, a mint átkel az északi szélesség hatvanötödik fokán, ámulva tapasztalja, hogy az éjszaka egyre rövidebb lesz. S mihelyt néhány fokkal még tovább jut észak felé, az éjszaka teljesen megszünik. A nap fent jár folyton a felhőtlen égboltozaton, csavarszerü köröket irva le s hónapokon keresztül éjjel. nappal szakadatlanul ontja a földre éltető sugarait.
Nappal magasabban van a nap az égbolton, éjjel alacsonyabban, de folyton látható, s az éjjeli napnak fénye és ereje éppen akkora, mint a nappalié. Nem magyarázgatni akarjuk most, hogy miért van ez igy. Képet akarunk csak festeni az éjféli nap csodás, megragadó látványáról. Csak azt jegyezzük meg, hogy az északi nap voltaképpen szintén lehanyatlik éjjel a szemhatár alá, ugy hogy nem is magát a napot látjuk, hanem a napnak csupán viszfényét, a melyet a sugarak fénytörése rajzol elénk. De a napnak ez a mása, a melyet a fénytörés tüneménye hoz létre, talán még szebb, mint maga a nap s az a bámulatos, hogy épp oly erővel fénylik és világit, mint nappal maga az égitest.
A fénytörés játéka a legcsodásabb képekkel gyönyörködteti az embert a sarkvidék éjszakáin. Egy hires magyar sarki utazó, dr. Payer Gyula, a ki ötödfél esztendőt töltött a sarkvidéken, a következő színes leirást adja az éjféli napról és a vele járó fénytani tüneményekről:
„Mihelyt visszatérőben van a szemhatár alá hanyatlott napkorong, a legerősebb sugártörések és légtükrözések lépnek fel, a melyekről fogyatékosan vannak csak tájékozva a legjobb tankönyvek és tudományos munkák is.
Mikor nagy hideg van például, különösen az időjárás változása után készülő vihar előtt, bizalmatlansággal kell fogadnunk minden helynek látható helyzetét és nagyságát, mert a fénytörés meghamisitja. Aránylag kicsike jégrögök is nagy oszlopok gyanánt tornyosodnak a magasba. Ha sima jégmező vagy nyilt tenger veszi körül a jégrögöket, akkor ugy rémlik, mintha távoli várost látna az ember, a mely félig rombadőlt s a melynek házairól lehullottak a fedelek. A jéghegyek, a melyeket a fénytörés kétszeresen, sőt háromszorosan megnagyit, szakadatlanul változtatják az alakjukat. Hol kuphegyeknek látszanak, hol meg koczkaalakuaknak.
Szigetek és sziklák lebegnek a levegőben, néha tótágast állva s a mint nézzük őket, egyszerre csak eltünnek előlünk hirtelen vagy hosszu sziklaszárak tetején himbálóznak. A nap látszólag többször felkel egymásután; napokkal, sőt hetekkel előbb látható, mint a hogy valósággal a szemhatár fölé emelkedik. Nagyobbnak látszik; néha meg kehelynek tünik fel, a mely odafent áll az égboltozaton. Majd meg kettős napot látunk, napudvarokat és fáklyákat s a mi mind ennél csodálatosabb: több mellékholdat és melléknapot is észlelhetünk néha. Én magam láttam egy izben öt érintkező napcsoport, a melyek közül némelyik kettőskörü nap volt s legalább husz álnap kapcsolódott bele izzó sugárkévékkel a középpontba. Néha az igazi nap fénysávval boritja el köröskörül a szemhatárt. Mindezek a jeges tűkkel és fagyos ködökkel telített levegőben.
Az északi nap e csodás leirását illusztrálja valamelyest az a fénykép, a melyet a Spitzbergákon látott éjféli napról bemutatunk olvasóinknak. Persze hozzá kell még képzelni azt a szinpompát is, a melyet a hires sarkutazó emlitett leirásában.
Megemlitjük itt, hogy az éjféli nap az északi sarkon éppen egy félesztendeig tart a nappal s azután egy félesztendeig tart az éjszaka. A sarkközön huszonnégy óráig tart a nappal és huszonnégy óráig az éjszaka.
A sarkkörtől az északi sark felé haladva, egyre hosszabb lesz ugy a nappal, mint az éjszaka, egyre nagyobb időközökben váltja fel egymást a sötétség és a világosság, mig végül az északi sarkon, mint már emlitettük, teljes félesztendeig tart a nappal és ugyanannyi ideig az éjszaka.
A sarkvidéken azonban akkor sem teljes a sötétség, mikor éjszaka van. A sugártörés tüneményénél fogva állandóan alkonyatszerű derengés van és gyönyörködhetünk a sarki vagy északi fény pompájában is.
A sarki fény a szemhatár északi részén szokott megjelenni a levegőben. Alakja igen sokféle és igen változatos. Legtöbbször fényes ivalakja van. Az iv többnyire számos fénysugárból áll, a sugarak alsó széle élesen kiválik az ég sötétjéből, mig felső szélük elmosódó.
Nem egyszer több fénylő iv emelkedik fölfelé jobbról-balról és fent a magasban a sarki fény koronájában egyesül. Színes szalagnak is látszik néha az északi fény, a melynek egyes részein hullámos felvillanások láthatók. Ilyenkor azt hinné az ember, hogy óriási, széles pántlikát lobogtat a szél a magasságban.
Van olyan sarki fény is, a melynek nincs határozott alakja, hanem a mely szinesre festi csak az égboltozatot.
Nagyritkán látható volt az északi fény délebbi vidékeken is, a mikor a köznép rendszerint mindenféle babonás magyarázatot fűz az égi tüneményhez.
Az északi fény szine fehér, vagy sárgás, vagy pirosas. A csillagok fényét átereszti a sarki fény, a melynek fényessége körülbelül olyan, mint a teli holdé.
