Daczára annak, hogy minden repülőversenynek megvannak a szomoru áldozatai és különben is alig mulik el néhány hét, hogy valamelyik aviatikus ne fizetné meg életével, vagylegalábbis egészségével a vakmerőségeit, azért a repülősport terén sehol sem tapasztalunk visszaesést, nem riadnak vissza a pilóták a fenyegető katasztrófáktól, hanem továbbra is ugy sportolnak a légi magasságban, mint azelőtt és zuzzák magukat holtra vagy nyomorékokká.

Utóvégre nem lehet elvitatni, hogy minden emberi találmány megköveteli a maga aldozatait. Azt a perczentet, a mely a technika valamely vivmányával – ha szabad ezt a kifejezést használnunk – arányban áll, soha semmiféleokosság nem fogja eltüntetni. A viszonosság a nagy sikerek és az a ránylagos balesetek között mindig meglesz.

Lám, a vasúti közlekedés ma kétségtelenül oly tökéletességben bontakozik ki előttünk, hogy a balesetek bekövetkezését szinte kizártnak gondoljuk. A való élet pedig az ellenkezőjét mutatja. Van elég vasúti baleset, annyira elég, hogy sok is. Hát még hány száz és száz baleset fogja tarkitani az aviatika történetét? Itt ugyanis az a fontos, hogy az aviatikus, ha a repülőgépet baleset éri, ne zuhanjon a géppel együtt le, hanem fokozatosan jusson le a magasságból a földre.

Erre való egy berlini sofőrnek a találmánya, a mentőruha, a mely hasonló valamely felfordított hatalmas ernyőhöz. Az aviatikus magára csatolja a ruhát és mihelyt a gépe zuhanni kezd, ez rugó megnyomására a ruha ernyő alakjában kinyílik és az aviatikus, a ki alól a gép lezuhant, csendesen leesik.

Egynehány kisérlet már sikerült ugyan, de kérdés,hogy a gyakorlatban, különösen akkor, ha gyors szükség van rá, miképpen fog beválni. Noha ugy látszik, hogy a mentőruha szerkezete még távol áll a megkivánt tökéletessségtől, azért az eszme igen életrevaló.