A Nagyjég

Tehát kezdjük az elején. Megnyilt a Nagyjég.

Hüvösre fordult az idő, fagyni kezdett s egy szép hétköznap délutánján megjelentek a jég hirnökeim a BKE kerékpáros alkalmazottai s pár perc mulva futótűzként terjedt el a hir, hogy megnyilt a Nagyjég!

Este azonban egy kis csalódás érte a hivatalokból mohó vágygyal a jégre robogó bankifjakat és irógépes kisasszonyokat, mert hát kiderült, hogy a „Nagyjég” elnevezés bizonyos foku nagyzási mánia s alapjában véve csakis a kis betonnak a fele van nyitva. De ez nem tesz semmit. Hiszen elvégre az első napon nem is a jég a fontos, hanem a külső körülmények, a társaság, a tavalyi kompánia összeállítása, a fiókok kibérlése s az a lázas izgalom, az a kellemes érzés, amely mindenkit elfog, amikor kedvenc szórakozóhelyének rég nem látott rejtekeit viszontláthatja.

Második nap már háttérbe kerültek a viszontlátásnak ezek a kedves epizódjai s megkezdődött a komoly munka. Lázas buzgalommal próbálgatták a tavaly oly sikeresen kultivált figurákat, köröztek, koszoruztak, már amennyire a ki betonon lehetett. A boldogság azonban nem tartott soká.

Néhány nap mulva jött a korcsolyázók mumusa, a havazás s utána az átkozott olvadás s a büszke korcsolyák, amelyek még egy nappal azelőtt szabályos nyolcasokat róttak a jégre, most eltüntek a Jackson Haines szekrények sötét fiókjaiban s pihennek, ott rozsdásodnak addig, amig egy jótékony fagy akcióba nem szólitja őket.