|
A harmadik egyetem
Mikor a harmadik egyetemért folyó harcz, - a melyet az csendesített meg, hogy a fölállítandó harmadik mellé egy fölállítandó negyediket, sőt esetleg ötödiket is igértek – erős lendületben volt, az egyik pályázó, nemes Szeged városa memorandummal és deputáczióval szállt sikra, hogy magának szerezze meg a diadalt.
A memorandum nagyszerű képét adta a büszke város kulturális fejlettségének, a művelődés érdekében való gyönyörű áldozatkészségének, a deputáczió pedig kiváló férfiaknak volt illusztris sokadalma. Akkor történt, hogy a parlament folyosóján egy ravasz és elmés képviselő, a kinek a meggyőződése – vagy talán a mandátuma biztosságának érdeke – másfelé követelte volna a harmadik (esetleg negyedik, vagy ötödik) egyetemet, a következő megjegyzést tette: - Ez a memorandum és ez a deputáczió a legbeszédesebb argumentum az ellen, hogy az egyetemet Szegednek adják. Mert a hol úgy is ekkora a kultúra és ennyi a kiváló, nagyszerűen iskolázott ember – minek oda még egyetem is!? Egészen fölösleges! A folyosón nagyot nevettek ezen a megjegyzésen, de Szegeden mintha meghökkentek volna tőle. Valami ellenargumentum produkálására törekedtek. Ez ellenargumentum ime valóban meg is van. Ez is egy memorandum. A szegedi tanítók memoranduma. A legszomorúbb iratok egyike, a melyeket jó nagy idő óta olvastunk. A dicsőség fénye ugyancsak mérsékelten árad belőle az ország különben oly szép és oly gazdag életű második nagyvárosára. A tanítói fizetéseket soha se emlegették azokban a listákban, a melyek a világ Krözusainak jövedelméről szolgáltak statisztikával. Carnegie Andrásnak egy napi jövedelme bizonyára töb, mint a mennyi volt egy szegedi tanítónak harmincz esztendővel ezelőtt az évi fizetése. Azóta ez a viszony megváltozott. De nem a szegedi tanítók, hanem a Carnegie javára. Még akkor is, ha talán – a mi nem valószinű – Carnagienek azóta nem szaporodott volna jövedelme.
Mert a szegedi tanítók fizetése – megfogyott. Ma kisebb, mint volt három évtizeddel ezelőtt. A memorandum beszéli, hogy 1880-ban még ezerkétszáz korona fizetéssel hirdették a pályázatot Szegeden a tanítói állásra: de húsz évvel későbben már az volt a magisztrátus meggyőződése, hogy – nyolczszáz korona is nagyon elég egy néptanítónak. A szegedi tanító egyszobás lakást kap, ha „természetében élvezi” és félannyi házbért, mint a városi irnok, ha maga bérli a lakását. Miután nem tudunk róla, hogy Szegeden most negyven százalékkal olcsóbb lenne az élet: a lakás, a kenyér, a tej (a húsról talán fölösleges is lenne itt megemlékeznünk!), mint volt évtizedekkel ezelőtt, nem igen tudjuk ennek az állapotnak más magyarázatát, mint – az ideálizmust. Szeged város tanácstermében bizonyára olyan férfiak ülnek, a kik mind tanítók szerettek volna lenni. A kik annyira át vannak hatva e szép és nemes hivatás gyönyörűségétől, oly boldogok lettek volna, ha ezt szolgálhatják, hogy ezért lemondanak ételről, italról, az életnek minden más öröméről.
Van ilyen idealizmus, a mely irtózik attól a gondolattól is, hogy fizetést kapjon azért, a mit a szive parancsából cselekszik. Milyen kár, hogy a végzet így elcserélte az emberek helyét! Hogy nem ezek az urak tanítók Szegeden és nem azok ülnek az ő helyükön, a kiken az idálizmusunkat – gyakorolják.
Hallottunk egy históriát a felvidéki bérlőről, a ki Budapestre utazván, élni kívánt az alkalommal, hogy házitanítót fogadjon négy ifjú csemetéje mellé. Hamarosan jelentkezett is nála egy zöldesfeketében díszelgő preparandista, a kit a bérlő megfelelőnek véleményezett a kitűnő hivatalra.
A fiatalember boldogan hajlongott:
A szegény ifjúnak elgörbült a szája. Dadogva mondta:
- Ezzel ne törődjék! Az én házamban nincs flancz! Ott járhat maga úgy, hogy elől-hátul csüng a rongy róla, az nem baj, minálunk nincsen flancz! Az én házam egy egyszerű, rendes polgári ház! |