A fenomén

Szabó Endrét irói pályája folyamán mindig vonzotta a szatira; egy időben élczlapot is szerkesztett, verseiben mindig szerette a szatirikus hangulatokat. Most aztán egy nagy arányú prózai szatirával szól bele a közélet dolgaiba.

Formájában közel áll a regényhez, de nem ez az irodalmi forma benne a fődolog, hanem a közélet maró, sokszor juvenalisi haraggal tele kritikája. Krumpli Tóbiás, a fenomén története, a ki egy erdőkerülő félkegyelmű fiából a maga érdeme, sőt akarata nélkül, csupán a kedvező körülmények és hatalmas pártfogók segítségével diák, majd kolduló barát, férj, grófi titkár, képviselő, sőt végül miniszter is lesz, - torzító tükörben felmutatott képe a magyar élet visszásságainek; a vallási képmutatásnak, a formák megóvása mögött rejlő erkölcsi romlottságnak, a politikai kapaszkodásnak, protekcziónak, a politikusok és egyéb nyilvános szereplők tudatlanságának.

Torzkép, néha nagyon is vastag vonásokkal rajzolva; a valóságot túlságos sötéten szinezi, de rajzát érdekessé tudja tenni a torz vonásoknak realitásokra, sőt aktuális dolgokra való, néha csak gyöngén elleplezett és könnyen felismerhető vonatkozásokkal. Egy pár túlságosan vaskos részletét szivesen elengedné az olvasó, de gúnya nem egyszer olyan találó és éles, hogy túlzásaiban is lehetetlen fel nem ismerni a találó valóságot.

A mi viszonyaink között tiszteletreméltó bátorság nyilvánul a könyvben, - ekkora nyiltsággal és merész szabadszájúsággal még alig ábrázolta valaki a magyar közéletet. Erős meggyőződés és epés temperamentum nyilatkozása ez a könyv, hangjában régi, nyersebb korok szavajárására emlékeztet.