A magyar tengerpart

A nemzetiségi kérdés tömegéből újabban a magyar tengervidék nemzetiségi kérdése nyugtalankodik, Horvátország és Fiume jelentkeznek, mint bajkavarók és okoznak gondot a magyar politikusoknak. A horvátokról az az – ez idő szerint alaptalannak bizonyult – hir járta, hogy új horvát obstrukcziót készítenek elő.

Fiuméban pedig a városi közgyűlés, a rapprezentanca esett megint abba a nagyzási hóbortba, hogy – országgyűlésnek képzelte magát. Mind a két helyen: Horvátországban és Fiuméban is az a helyzet, hogy az autonom törvényhatóság daczos és ellentétes álláspontot foglal el a magyar államhatalom képviselője: Zágrábban a bán, Tomasich Miklós, Fiuméban pedig a kormányzó: gróf Wickenburg István ellen. A horvát országgyűlés is, a fiumei városi képviselőtestület is szembe helyezkedik velük a mi a magyar államhatalommal való szembehelyezést is jelenti. Daczosan és gyülölködve szállnak szembe velük.

A mi nemzetiségi politikánk elve mindig az engedékenység és a türelem volt, a melyet „bölcs mérsékletnek” neveztek el és olyan mértékben gyakoroltak a kormányok, hogy ez már inkább hasonlított a birka türelméhez, mint az oroszlán nyugalmához. Ennek a hagyományos politikának eredményei ime szemünk előtt vannak. Folyton engeszteltük azokat, a kiket hatalmi eszközökkel is megtudtunk volna fegyelmezni, folyton újabb konczokat dobáltunk nekik, hogy békén maradjanak, a következés pedig az lett, hogy az étvágyuk meg a szarvuk nőtt meg, folyton vakmerőbbek és követelőbbek lettek. A tűrésre türelmetlenséggel, a simogatásra rúgásokkal feleltek.

Deák Ferencz fehér lapot adott a horvátoknak, több jogot és szabadságot, mint a mennyiről álmodhattak. Az eredményt ime látjuk. A horvátok követelőzése és vakmerősége már nem ismer határokat és e mellett minden jóért, minden kedvezésért szinte fanatikus gyűlölet a fizetésünk.
Fiume viselkedése még jellemzetesebb. Nincs város Magyarországon, a melynek emelésére, szépítésére, növelésére az adózó polgárok filléreiből az állam annyi temérdek milliót áldozott volna, a mennyivel Fiumét, a jelentéktelen községet Európa egyik legnevezetesebb és legjelentékenyebb kikötővárosává tette. Megrakta az intézmények egész seregével és költött rá annyit, a mennyivel tiz más várost föllendíthetett és virulóvá tehetett volna.

Mi a hála mindezért? Az, hogy ugyanaz az olasz lakosság, a mely egyedül a magyar államhatalom beczéző szeretetének és gondoskodásának köszönheti, nemcsak gyönyörü anyagi virulását, kényelmét s jólétét, hanem azt is, hogy nemzetiségét még tarthatta és a körülvévő horvát áradat hullámai el nem nyelték, - ez a lakosság, a mely valósággal az életét is nekünk köszönheti, a legádázabb dühhel szegül ellene a magyar állami fensőbbség minden leghaloványabb érvényesülésének is. Addig nagyon jó hazafiak voltak a fiumei olaszok, a míg a temérdek kedvezmény elfogadásáról volt szó, de egyszerre vérbe borúl a szemük, a mint csak törvényes és természetes jogainkat is érvényesíteni kivánjuk városuk falai között.

A fiumei úgynevezett autonom párt műve ez, a mely – miután a város a magyar állam határtalan áldozataiból gazdag és jelentékeny lett – valóságos külön államot akar csinálni az állambab Fiuméból a maga kiskirályai számára. Ez a párt egy féktelen agitáczió segítségével uralomra jutott a fiumei városházán és a valósággal diktálni akart a magyar kormánynak még abban is, hogy a fiumei kormányzó személyében kivel képviseltesse a magyar tengerparton állami fensőbbségünket. A fiumei városi képviselőtestület kimondotta, hogy nem ismeri el kormányzónak a magyar király és magyar kormány által kinevezett gróf Wickenburg Istvánt.

Az ilyen vakmerőségre a felelet más nem lehetett, mint a megrendszabályozás. Az új kormányzó – nagyon helyesen – egyszerűen elnézett a nagyzási hóbortba esett képviselőtestület feje fölött, se meg nem látogatta, se magához meg nem hivta a renitens