A jövő szédítő fejlődés képét tárja elénk. E fejlődés meginditását dr. Oppel Albertnak, a hallei egyetem tanárnak és dr. Roux-nak, Pasteur világhirü tanitványának köszönhetjük, Garrett P. Serviss amerikai egyetemi tanár pedig a tudomány eredményét gyakorlati szempontból igyekszik megvilágitani.
A nevezetes tudományágat, a melyre czélzunk, kisérleti embriológiának nevezik. Ez a tudomány azokat az okokat tanulmányozza, melyek egy látszólag egyszerü petének vagy sejtnek a változásait kormányozzák. A béka például egyszerü egysejtü petéből származik, a csirke más petéből, az ember ismét másféle egysejtü petében. Dr. Roux azonban meg akarta tudni, hogy a természetének eddig ismeretes törvényeit és szokásait nem lehetne-e tetszés szerint irányitani.
Kisérletezéseit a békával kezdte, békának immár megtermékenyités után bizonyos idő mulva barázda képződik, mely a petét két egyenlőtlen földgömbre osztja, egy világosabb s egy sötétebb szinűre. A sötétebb alatt tojássárgaféle anyag van, melyből az embrió békaporonty származik, ez alatt pedig egy nagyobb tömegü anyag, melyből az embrió táplálkozik. Dr. Roux rájött, hogy a kisebb félgömbből fejlődik ki a poronty feje, a másik (sötétebb) félgömbből pedig az uszonyos farka.
Az első barázda után egyéb barázdák is keletkeznek, de nem oly melyek, mint a főbarázda, de mégis mutatják, hogy a pete több részre oszlott. Mindazonáltal valamennyi rész egy petét alkot. Eddig a tudomány azt hitte, hogy ily petét nem lehet részeire választani a nélkül, hogy az egész szervezet el ne haljon. Roux azonban megtette, a részeket egy külön e czélra készült albuminszerü folyadékba tette, s arra a csodálatos fölfedezésre jött rá, hogy e részek nemcsak tovább élnek, de látszólag öntudatos intelligencziával birnak. Az első ábra mutatja, hogy ez az öntudatosság mint nyilvánult.
Az ábra első rajza a rendes petét mutatja a főbarázdával, az embrió fejének, farkának és tápláló anyagának helyzetével. A másik rajzon a mellékbarázdák is látszanak. A harmadik az elválasztott részeket mutatja. A negyediken csodálatos tünemény játszódik le. Az 1., 5 és 3. részek (melyek közül az 1. és 5. a tápláló sejtanyag, a 3. pedig a törzset fejlesztő sejt) szinte azonnal egymáshoz tapadnak. A 2. (a fej-sejt) és a 4. (az uszony-sejt) egyideig várakoznak, mintha gondolkoznának, hogy mitévők legyenek. Végre a 4. sejt a társaihoz szegődik, a 2. (a fej-sejt) pedig előbb a 3. (törzs-sejthez) társul, de ott nem érezvén magát az igazi helyén, lejjebb csuszik ugy, hogy a 3. és 4. sejtet átfogja.
S ez a különös folyamat mindig igy történt. Bármiképp helyezte is el Roux az eredeti petének a mellékbarázdák irányában szétvágott részeit, rendesen az ábra hatodik rajza szerint helyezkedtek el, egymást eltolván, kiturván, taszitván és keresvén. Néha megesett, hogy rosszul kombinálódtak s ez esetben szörnyszülöttek származtak.
Roux szándékosan állitott elő, vagy (hogy ugy mondjuk) termelt ily szörnyszülötteket, hogy a sejtek tevékenységét megfigyelje. Nézzük ismét az ábrát s tegyük fel, hogy két pete van a harmadik rajz szerint fölosztva, de az egyik gyarmatnak a fej-sejtjét a másik pete részei közé teszszük. Mi történik? Az, hogy a fej-sejt odaszegődik, a hova neki tetszik, az igy egyesült sejt nőni kezd, kialakul lassanként a békaporonty formája, de két fejjel. Ha még egy fej-sejtet adunk hozzá, akkor három fejjel.
Roux hasonló kisérletezéssel előállitott békákat egyetlen fejjel, de két-három testtel, szörnyü rendellenes állatokat hozván létre, nem azért, hogy a természettel gunyolódjék, hanem, hogy bebizonyitsa a sejtek alkalmazkodását és alakitóképességüket. A sejteknek megvolt a vágyuk a növekedésre s megvolt hozzá az alkalmuk. Föl is használták, bárha Roux különféle peték részeit tette is egymáshoz. Ezt a folyamatot. Roux „öndifferencziálódás”-nak nevezete el, az igy keletkezett embriókat pedig „mozaikmunká”-nak. Hogy a háromfejű, de egytestű békánál melyik fejnek az akarata érvényesül az élelelmkeresésnél, az ugrásnál, az egyelőre titok.
Roux azután egy normális sejtet kettéosztott a nagy barázda mentén, vagyis az embriót még csirájában kettévágta. Itt jött rá a második csodálatos fölfedezésre, melyet „utónemzés”-nek nevezett el. A petét tüzesített tüvel szakitotta ketté, s ime mindkét rész kifejlezstette önmagából a hiányzó részt, holott eddig azt hitték, hogy egy embrió, egy békaporonty keletkezéséhez egy egész pete szükséges. De ha féltojásból egész lény származik, lehet-e két egész lényt előállitani egy egész tojásból?
Rouxnak ez is sikerült, mi több, bebizonyitotta, hogy egyetlen petéből is lehet kétfejű lényt előállitani, ha a petét a barázda mentén nem szétválasztják, hanem csak finom fonállal kissé erősebben átkötik. S a mi még csodálatosabb, Roux két egész pete összetételéből kétszeri, három pete összetételéből háromszor akkora s végül egy tuczat petéből két láb hosszu békát állitott elő. Azután összekeverte a fajokat, egy zöld s egy barna béka petéjéből felemás szinezetü békát állitott elő, mint az idemellékelt rajz mutatja.
Roux egyik tanitványa, Fuld, a sejtek alkalmazkodásának képességét (ingtelligencziájukat) egyéb kisérletezésekkel is bebizonyitotta. „Létrehozott” egy dog-ot, melynek mellső lábai hiányoztak s ennek következtében oly helyzetben szokott ülni, mint a kenguru. Fuld az állatot gondosan mérte növekedése alatt, s e mérésnek az volt az eredménye, hogy az egész szervezete nagyon megközelitette a kenguruét. Lábai meghosszabbodtak, megerősödtek, alakjukat változtatták s ez a változás alighanem a sejtek intelligencziájának müve, mert a kutya ezt a változást csak nem irányithatta a saját agyvelejével.
Ennél még érdekesebbek voltak Barfurth és Tornier kisérletezései, kik fölfedezték a módját annak, hogy a hüllőknél mint lehet fölösleges ujjat létrehozni. Egyszerűen fölvágták az embrió ujjának husát s a sebet nem engedték behegedni. A sejtek azt „gondolták”, hogy ez a rés természetes és egy ujabb ujjal be kell tömni.
Ezeknek az egyszerű fölfedezéseknek jövőjét Garrett P. Serviss egyetemi tanár gyakorlati szinben látja, mert egy amerikaitól nem is várható más. Szerinte ezt a fölfedezést föl kell használni mindenekelőtt az állattenyésztésnél. Ha Luther Burbank, a kaliforniai csodakertész elő tudott állítani magtalan szilvákat s egyéb különös gyümölcsöket, miért ne lehetne megtalálni annak is a módját, hogy (a megtermékenyités után) az állatspermából is egyre nagyobb igavonó barmok s hust adó állatok tenyésztethessenek?
De – szerinte – még annak az ideje is el fog érkezni, hogy ily kisérletezésekkel az embereknek nemcsak fizikai erejét, de szellemi képességüket is hihetetlenül fokozni lehessen. Csak tizenkét zseniális embernek a sejtjét kell összetenni valamiképpen. „Csak” és „valamiképpen”, s ez egyelőre nagy bökkenő. De ki tudja, hogy mire nem jön rá a tudomány?
