Bosznia és Herczegovina bekebelezése, illetve azok a mozgalmak, a melyeket az annexió támadott, lényegesen megváltoztatták Ausztria-Magyarország szerepét a nemzetközi politikában. A monarchia külpolitikája hosszú évtizedek óta nem volt cselekvő természetű.

Külügyminisztereink, a ki Andrássy Gyula után következtek, mintha egyedül és csupán arra törekedtek volna, hogy – minél kevesebb vizet zavarjanak. A külpolitikai élet terén fölmerülő kérdésekben szavukat alig hallatták. Míg a többi nagyhatalom minden ilyen alkalomnál érvényesítette beavatkozó erejét: mi mindig csöndesen meghuzodtunk – Németország háta mögött. A mi szájunk a német külpolitika volt, a mienk csak a fejével bólogatott hozzá.

Hogy ez a politika egy csöppet se volt szerencsés, hogy ez a szerep egy csöppet se volt hálás, az kiderült az annexió alkalmával. Új hódítást ezzel a monarchia nem tett, csak a meglévő állapotot véglegesítette és mégis egész Európát megmozgató kavarodás lett belőle.

Ha hasonló helyzetben Németország vagy Oroszország szánja el magát hasonló lépésre, ilyen nagy riadalom aligha támad. De hogy a csöndes és szelíd monarchia tett ilyen hasonló lépést, ez ingerelte a hatalmakat, mert elszoktak attól, hogy tőlük bátor és erélyes cselekvést lássanak. Arra is számítottak, hogy elég lesz a kardcsörtetés és megfogunk retirálni.

Tudjuk, hogy ez a reménykedés nem vált valóra. A mit a monarchia legelső sorban Magyarország magatartásának köszönhet, mert hiszen magyar katonák tízezrei vonultak le a határra, olyan erőt mutatva, a mely egyszerre megszelídítette az üvöltözőket, Szerbiát pedig, a melyet az ellenséges hatalmak iszonyuan föluszítottak, valósággal összeroppantotta és rémült leszerelésre kényszerítette. Harczi kedvét egyszerre Oroszország is – Anglia is elveszítette.

Ez kétségtelenül egy nagy külpolitikai sikere volt a monarchiának, mert erejének hitele és respektusa általa hatalmasan megnövekedett. Európa ráeszmélt, hogy olyan hatalom vagyunk, a melylyel minden kérdésben számolni és pedig nagyon is számolni kell.
Ez a változás megérzik az egész politikában és megérzik a mi politikánkban is. A föllépésünk súlya megnövekedett, de ennek a tekintélyesebbé vált szerepnek a költségei is megnövekedtek. Megint a hadsereg fejlesztése lett az uralkodó jelszó, mert hiszen a monarchia nagy respektusát csak ez biztosíthatja.

A katonai követelések újabb terheknek óriási fenyegető felhőit hajtják az adózó nép feje fölé és a politikusok minden igyekezete abban merül ki, hogy ezeket a követeléseket legalább ideig-óráig elodázza. Mert, hogy végképen megmenekedjünk tőlük, erre reményünk se lehet.
A követelések most – a vizen jelentkeznek. A monarchia tengeri nagyhatalom is akar lenni, a mi idáig valóban nem volt. Tengeri erő dolgában nemcsak a nagyhatalmak sorában álltunk az utolsó helyen, de még a kis Görögország flottája is nagyobb volt a mienknél.
Most azután gőzerővel látnak neki a helyzet megváltoztatásának. A tengerészet flottafejlesztő terve szerint hajóhadunk megháromszorozódnék. Ezt a horribilis terhet – Angliának köszönhetjük. Anglia a maga példátlan tengeri erejére támaszkodva, az annexió idején is szinte kötekedő módon szólt bele olyan kérdésekbe, a mely igazában őt nem érintette.

Kiderült, hogy ez rosz politika volt Angliára nézve, mert egyfelől semmit se ért el vele, másfelől pedig a vele szemben állt hatalmakat: Németországot és a monarchiát tengeri erejük óriási arányú fejlesztésére izgatta, a mely az angol hatalom föltétlen uralmát kétségessé fogja tenni a tengeren. Ha a monarchia és Németország flotta-építő programmja teljesen megvalósul, Anglia dirigáló szava kétségtelenül megcsöndesedik és kétszer is meg fogja gondolni, mielőtt provokáló föllépésre szánná el magát.

De nemcsak Anglia fizeti meg az árát elhibázott, fönhéjazó politikájának, hanem – mi is. Mert a milliókat, a mibe az új hajóóriások kerülnek, nekünk kell kiizzadnunk. És megmarad a fájdalmas nagy kérdés: kifizeti-e magát ez a rettenetes áldozat a nemzetnek? Látjuk-e valami hasznát, eredményét? A temérdek szolgáltatásért, a melyet tőlünk követelnek, jár-e valami hála? Mit kaptunk azért a nagyszerű áldozatkészségért, a melyet az anexió viharaiban tanusítottunk?

Kevesebbet a legkevesebbnél. Remélhetünk-e nagyobb méltányosságot a jövőben? Pedig áldozatot egy nemzettől csak a maga javára szabad követelni.