|
Csokonai renaissance
A czím kelleténél többet ígér, de Csokonai Vitéz Mihály diadalmas szelleme már útban van, már meghódítja az érdeklődést. Egy kis auxézissel azt mondhatnók: a század már megért Csokonai szellemére. Sajnos az Ö kora nem értette meg. A nagy mester: Kazinczy eleinte még pártolja az új titánként föltűnt ifjú Csokonait, de később - bárhogy mentegetik is érte - teljesen tévesen ítéli meg őt és művészi irányát. Hogy a mester ily gyorsan elfordul az „alles wagende” költőtől, annak volt egy - hogy úgy mondjam - személyes oka is: a nyelvújítás.
Mindkettő esztéta volt és újító; czéljaik majdnem azonosak. Csak a nyelvújítás választhatta el őket. A mi korunk már alig tudja felfogni ennek a szónak konkrét értelmét, pedig e nélkül a század szellemi mozgalmának képét alig lehet megrajzolni. Ez a jámbor fogalom akkor belekapaszkodott a lelkekbe, megforgatta a politikát, pártokra szaggatta az országot.
A reform lelkébe kellene néznünk, hogy a mélyét is meglássuk. A különbséggel nem szabad felszínesen végezni, mert e két költői egyéniség megfejtésének kulcsát adja kezünkbe. Ezt bővebben nem fejtegethetjük. Bizonyos az, hogy a reform a két írót teljesen elválasztotta, egymástól. - Kazinczy levelei telve vannak Csokonait élesen elítélő sorokkal.
Egy helyt például azt írja róla, hogy költőnket „az Istenek elébb kapták ki közülünk, mint hogy iszonyú vétkeit excipiálhatta volna.” Ha már a mester így ír, érthető a tanítvány, Kölcsey erős kirohanása. A nyelvújítók elismerését - bár nyilvánvaló, hogy sehogy se illik rá a parlagi Hőgyész Márton-költők arczképe, - sohasem tudta kiérdemelni. Lassan azonban a Kazinczy-iskola is észreveszi művészetének egyes szépségeit.
Szemerének például a farsangról írván (v. ö. Dorottya), valahogy eszébe jut a szegény Csokonai s így ír róla: „Csokonaira talán a non omnis fest omnia tellus ideáját lehetne használni. Nem minden lehet virág ’s Berzsenyi az ódákban, Kazinczy az epigrammokban, Dayka a dalokban (!), de a' Csikóbőrös Kulacs Evoé, a Vityilló szép Katója s a farsangi dal méltók, hogy megkoszorúztassanak.”
Csodálatos, hogy a romantikusok azután mintha tökéletesen elfeledték volna. - Csak Petőfi és Arany fedezik fel újra benne a nagy költőt. Ezt a „felfedezést” azonban nem kell túlságos komolyan venni. Mindkét költőt inkább bizonyos kedves hagyományok, a szimpatikus, bohém, szóval a költői egyéniség, nem a művészi érték fogják meg.
- Azután jő az irodalmi méltányolás kora: Gyulai, Dóczi, Haraszti, Ferenczi, Beöthy, Riedl. Ezek azonban csak tudományos nevek, melyek nem jelentenek eleven köztudatot. Azonban, mintha napjaink új irodalmi közizlése kiásná hamvaiból „szegény Mihály”-t, mintha divatba jönne Csokonai. A színpadot hódította meg először.
Halvány gavottok, méla minét-akkordok közt jelenik meg finom biedermayeres kanapék és krinolinok ránczai között egy-egy Lilla-dala a kabarét-szinpadon. Nemrégiben a Vígszínház vonultatta fel Karnyónét és a két szeleburdiakat igazán művészi ízléssel és eredménynyel.
Idézik búcsúzó beszédét, epizódokat élete történetéből. Íme újra megjelenítik könyvalakban is Karnyónét, Gerson du malheureux-t, szellemének két groteszk gyermekeit...És Ady Endre ihletesen énekli (Vitéz Mihály ébresztése):
lm itt a kor már, melyben fölötte is
És semmi esetre sem véletlen, hogy a Csokonai-kultusz főistápolója, egyúttal az új iskola látható szellemi feje: Ady Endre. Erre nézve egészen biztos adatot szolgáltat ő maga egyik czikkében (A magyar Pimodan. Nyugat I. 22 ), mely amolyan költői önéletrajzféle. Ady az ős-keresésében egyszerre csak rábukkan Csokonaira. „ Legrokonabbnak az összes volt és lehetős magyar költők közül Csokonai Vitéz Mihályt érzem magamhoz.” Micsoda pszihológiai és művészi örökség kapcsolja össze az új iskola tagjait Csokonaival? Miért tartja Ady az összes lehető magyar költők közül épen Csokonait művészete ősének? Miért hivatkozhatnak a mai fiatalok költőnkre, szinte művészi irányuk igazolásaképen? Szóval micsoda rokonságot lehet felfedezni nem a kétféle tipusú művészi egyéniség, hanem a kétféle költői irány között? Nem mi ismerjük fel először Csokonai impresszionista sajátságait. Ennek alapja azonban nem az az affektált mizantrópia, a mit a klassziczista Kazinczy-iskola vet szemére. Egyéniségében gyökerezik és szinte patologikus vonás.
Ő nem az az ős-naiv egyszerűség, nem „a természet vadvirága” - mint Petőfi. Hogy divatosabb szóval jellemezzük, sokkal differencziáltabb egyéniség. Alapjában melancholikus és szélsőségekre hajló természet.
A bonhomia mellett jó adag bizarrság is van benne; költői vérmérséklet, mely majd dévaj jókedvben, majd végletes búban jelentkezik. Legyőzhetetlen vágyai vannak, melyek születésük pillanatától megrögzenek lelkében.
Ime egy magyar költő a XIX. század elején, a ki tíz év alatt pár pompás dolgot ír, de a kit alig méltányolnak, ép hogy halála előtt megjelenhetik egy könyve - és ez az ember lázálmokat él, szinte kinő a saját századából, sóvár nyugtalansággal sürgeti tehetsége diadalmát.
„Látom - írja egy ilyen látomásakor gróf Festetich Györgynek - hogy a nagy lelkek újjal hívnak magok felé s integetnek, hogy a köznép zavart sikoltásával ne gondoljak. Vagy másutt: „Mihelyt az isten az én születésemet a maga jó tetszésével valósággá tette, mindjárt szívemre nyomta azt a stempet, melyhez csak seculomokként szokott nyúlni.” Ezek a magyar költői önérzet legmeglepőbb nyilatkozatai! Mikor ezt irja - 1804-ben - már erőt vett rajta az öröklött kór: a tüdővész.
Ez a patologikus eset csak fokozza természete végletességét. Innen beteges izgatottsága már ifjúkorában, égető tudományszomja és alkotásvágya, kíváncsi nyugtalansága. A betegség még lelki organizmusát is megtámadja, ezért van szüksége folyton újabb és újabb impreszsziókra.
Csokonai nemcsak az a kissé könnyelmű, bohém, jó fiú, a kinek a Dorottya és a sok adoma után ismerik. Hogy el ne felejtsük: egyszer szegény Mihályunk valahogy torkig volt már az élettel és be is jelentette anyjának az öngyilkosságot. (Azután hogy lecsillapodott, s mivel épen április elseje volt, kegyetlen humorral az egészből farsangi tréfát csinált). Természetes, hogy az ily művészi egyéniség termékeny talaja az impresszionizmus költői megnyilvánulásának. Egy kis túlzással (a túlzás a költői tulajdonságok általánosításában van) azt mondhatnók, hogy a mai impreszszionista líra majdnem minden sajátságát fellelhetjük nála – csirájában. – eredeti egyénisége hamar fölszabadul minden beteges költői divattól.
Egyéniségének egyik legértékesebb sajátsága a természethez való mély vonzódása ( je chante ici pour moi; je chante la nature, et je l’ai pour temoin – választja mottójául). Nyitott szemmel nézi és a legegyszerűbb szemlélet is különössé, költői szenzáczióvá lett azzal, a hogy ő nézte.
Impesszibilis lelke egészen beleolvad a természet hangulataiba s érzéseit az ő képeiből vett helyzetekkel fejezi ki. Naivul és ösztönszerűleg keresi mindenütt az új formákat. Erős szín-hatásokra törekszik s akárhány verséről a legújabb művészi irányok jutnak eszünkbe - hadd idézzük mi is - pl. ez a pár sora: Mint a modern líra, Csokonai is szereti a föltűnő ellentéteket, szétválasztja a hangulatot, hogy a hatást intenzivebbé tegye, kiélezze. Szereti a clair-obscur szinezést, az aigre-doux, a dolce-picante ellentéteit. (Ezeket ő „keserédes”-nek nevezi.) Jelzőivel erősen színez, gazdag színárnyalatai vannak.
- A mint ingerlékeny idegrendszere megfelel az impresszionizmus fiziológiájának, mely a hangulatok ellentéteit hajhászsza, ép úgy találkozunk e művészi irány termékeiben az ellentétek összetevésével. Csak költőnk meglepően modern összetételeire (Ady a nagy mester ezekben) hivatkozunk: jaj-dal, gyászéjszaka, dögbálvány, véggyász, stb.
A stilusában egészen újszerű eszközökkel, egészen sajátszerű egyéni nyelvet teremt magának („A setétség az én sétáló lugasom és az én hajnalom az éjfél”). Zenei hatásokkal is kisérletezik; igaz csak a hangutánzással, de gazdag esztéta lelke átérzi ezek erejét is, melyek úgy hatnak, „mint a muzsikában a szokatlan és diseordant hangokból összefogott harmónia”. A torz ritkán fordul elő önmagáért, de tudjuk, hogy komikus ere mily gazdagon ontja a groteszk hangulatokat. Még egy föltűnő rokon sajátságát említem csak: szereti a szimbolizmust.
Ennyi pszihológiai és tartalmi közösség van a két költészet között. Bizonyos azonban, hogy van más oka is a modern költői iskolának arra, hogy épen Csokonait túrja föl a múltból s foglalja le magának. Kétségtelen, hogy vannak más lelki momentumok is, melyek ezt a rokonítást megértetik. A mai dekadens irány váltig hangoztatja s a saját költői példájával igazolja, hogy a zseni magában tanulmány nélkül nem emelkednénk művészi magaslatra. Szóval az ö ideáljuk is az a doctus poeta, a minek Csokonai is büszkén és méltán vallotta magát. Művészi hivatását nagyon lelkiismeretesen veszi.
Emésztő vágy ösztökéli, hogy a „poetica tudományban” nagy jártasságra tegyen szert és műveit olvasva, páratlanul fényes esztétikai elméleti tudásáról szerezhetünk meggyőződést - Mizantrópiája és érzékenykedő, ideges lelkülete vezetik őt Rousseauhoz. Az ő példája lebeg szeme előtt és az ő pálmája után vágyik; magyar Rousseau akar lenni. Nem állhatjuk, meg, hogy ne idézzük itt leveleiből a kővetkező szinte megható sorokat:
„Oh Rousseaunak boldogult árnyéka! lehelj rám egyet a Montmorency kertek lugasai közül, vagy az ermenon villei sírnak hideg nyárfái mellől, hogy az igazság, a Gratiák s annak idejében az örök álom édesdeden szálljanak meg engemet homályos ákászom árnyékában”.
De ismeri Voltairet is Moliére-t és Montesquieu-t. A francziákat éppen úgy, mint az olaszokat és a németeket. Az angol irodalommal sokat foglalkozott. Ez a klasszikus műveltségű író még a keleti irodalmak iráni is ráér érdeklődni. - Szóval kivételes esztétikai, európai műveltségű volt, melylyel kiemelkedett a század magyar sivárágából.
Tudta értékelni a kultura becsét s ő is egy kiváltságos kultura képviselőjének érzi magát filiszter megnemértések közepette. Kevesebb túlzásnál, gúnynyal és vehemencziával, de ő is ostorozza elmaradottságunkat.
Csak Tempefői czímű darabjának jellemző alczimére utalok; „vagy az is bolond, ki poétává leszen Magyarországon.” Ő is vizeken jár, ő sem a szürkék hegedűse és ő is büszkén kiáltotta oda, vagy a holnap számára énekel. Nincs előttem szebb verse és nincs imponálóbb gondolata mint ezek, melyekben jövendő dicsőségét sejti meg. |