Harc a hegemóniáért, avagy hogyan népszerüsitlenitik az evezőssportot

Uj MASz – MOTESz – harc

Nem tartozunk sem azok közé, akik elitélik, sem azok közé, akik szükségesnek tartották a drezdai kirándulást. Ha egy kis kánikulai felfujt olympiád lett is a drezdaiból, ha egy felelőtlen kiállitási sportbizottság rendezte is a versenyeket, érdemes volt résztvennünk azon.

Látták a németek, hogy mi nem hátrálunk meg előlük, hogy bementünk az oroszlán barlangjába is, holott a német starterekről, célbirokról és időmérőkről, egyszóval az egész zsüriről meg volt és megvan a véleményünk. De nem ijedtünk meg egy kis csete-patétól akkor sem, ha a németek három angol bajnokság mumusán tolják elibénk.

Kimentünk egy hétre a győzelmek után Rau és Pasemann ellen felvenni a harcot, de elvittük egyuttal többi jelesünket is, akikkel szemben a németek már nem tudnak méltó ellenfelet sikra állitani. Hogy a próba sikerült-e vagy nem azt már nálunk szép Magyarhonban mindig vitatni szokás.

Van egyéni nézet, hogy a győzelmek nem érnek semmit, mert a legjobb athleták nem voltak jelen. Pedig ugyszólván csak Pasemann hiányzott. Pasemannt azonban Somody kergette Brüsszelben, a többiek pedig, a számottevők mond ott voltak. Rau megverte Jankovichot, nagy vereség, elismerjük, de csak szembehelyezhetjük ezzel a sulyszámokban való óriási fölényünket?

Egy magyar-mémet mérkőzésen itt helyre sem számithatna német atléta. Az ugrásokban Pasemannon kívül nincs méltó ellenfelünk, a futóstafétákat kenterben nyertük. Mi nem kivántunk ennél többet. Hiszen nem most volt az ideje a nagy megmérkőzésnek, ráérünk arra Stockholmban is.

Elértük nyolc győzelmünkkel azt, hogy a németek velünk is számolnak ezentul s bizonyos, hogy épen ugy félnek tőlünk, mint mi tőlük. Az evezős-szövetség rekord listájába, - ha volna – bizonyára fel lenne első helyen jegyezve a vasárnapi váci regatta. Ennek jutott a szomoru cím: rowowerek regattája.

Tessék elképzelni a dolgot, regatta amelyen minden „versenyben” kihirdetik: indul egy hajó. S a hajó szépen végigsétál a pályán, zsebrevágja a dijat s hazamegy. A közönség először nagyot néz, azután bosszankodik, később nevet, azután már nem is nevet, mert ő is hazamegy. Igy folyt le a váci Dunán a regatta.

Érdekes, hogy van még egy faktor, amely még a közönségnél is rosszabbul járt és ez a jó vidéki egyesület, amely költséget nem kimélve részt vesz minden regattán (azt hitte szegény, hogy revansot kap érte), kilincsel, kunyerál pénzért, tiszteletdijért, toboroz rendezőket, versenyzőket, fellármázza a megyét és a várost, felcicomázza a regatta helyét, nem kimél költséget és fáradtságot, mikor aztán jön a regatta napja s kiábrándul merész illuzióiból.

Regattáján egyesek, kettősök, négyesek végeznek testübungokat s őt szidja versenyző, zsüri-tag és közönség. Tudja-e az evezős-szövetség és a pesti egyletek, hogy ez az út vezet az evezősport teljes lejáratásához és az ilyen eljárás a legalkalmasabb arra, hogy a vidéki egyletek kedvét örökre elvegyük a versenyrendezéstől, de még a versenyzéstől is.

A régi jó MASz-MOTESz harcz emlékei elevenednek meg előttünk, amikor a két byciklista szövetség párviadaláról olvasunk. Kontra versenyek, kontra bajnokságok, anyagi és erkölcsi erőfeszitések történnek mind a két oldalon s a két szövetség mindegyike azon töri a fejét, hogy miféle uj slágerrel főzze le a másikat.

Jól teszik uraim! Ez a legjobb mód arra, hogy az eltemetett kerékpársport feltámadjon halottaiból. Önök nem is egymás ellen, hanem a közönség ellen folytatnak harcot s ha elérik azt, hogy ismét beszélni fognak önökről, ugy sikerült a tervük. A közöny öl, az érdekesség éltet.