Az erdélyi ref. egyházkerület dr. Kenssey Béla erdélyi ref. püspök vezetésével országos ünnepet ült Marosvásárhelyen. A negyedfélszázados multtal dicsekvő marosvásárhelyi kollégium tartotta meg új épületeinek felszentelő ünnepélyét június 6-án, az egyházkerület vezetőinek, az Országos Református Tanáregyesület tagjainak és a kollégium volt tanítványainak élénk érdeklődése mellett.
A marosvásárhelyi ref. kollégium egyike hazánk legrégibb protestáns intézeteinek. Első csirája, a székelyvásárhelyi partikula, már a XVI. század közepén virágzott s ettől kezdve állandóan féltett kincse volt a városban többségben élő református híveknek. Jelentékenyebb fejlődés volt az intézet életében, mikor az 1671-ben Sárospatakról Buzinkai Mihály és Pósaházi Jánossal elmenekült diákság töredéke gyulafehérvári, majd krakkói hányattatása után 1717 deczember 2-ikán Vásárhelyre érkezett, akkor már Z. Sebess András és Szathmári Mihály professzorok vezetésével.
A főkonszisztorium és a városi tanács egyetértése 1718 április 30-ikán egyesítette a vendégiskolát a partikulával s ezen időtől kezdve jó hírnévben és tekintélyben emelkedve, fokozott eredménynyel teljesítette hivatását a haza és hit szolgálatában.
A hosszú múltban számos növendéket bocsátott ki kebeléből, kik hazánk vezérférfiaivá s a külföld előtt is elismert tekintélyekké emelkedtek. Tudós professzorai közül pedig, hogy csak Köteles Sámuel, Fogarasi Pap József, Bolyai Farkas és Dósa Elek nevére hivatkozzunk, nem egy fordította a szerény intézet felé a tudós világ figyelmét.
Az utolsó tizedben a külső átalakulás korszakát élte át az intézet. Ezen átalakulás elsöpörte azokat az egyszerű épületeket, melyekben, a mióta jelenlegi telkére költözött, a XVII. század eleje óta, hivatását teljesítette. A régi „Fasor” (1767-ből), „Osztálysor” 1756-1836), „Új auditórium és könyvtár” (1777-1780), „Normális vagy polgáriskola (1828) már csak a régi tanítványoknak emlékében állanak; a modernkor minden követelményeinek megfelelő épületnek engedték át szerepüket, melyet a kormány támogatásával, a gróf Teleki nemzetségnek és volt tanítványainak áldozatkészsége mellett közel egy millió korona költséggel építtetett és szerelt fel a kollégium.
A fényes mult szép reményeket ébreszt; a jövő Isten kezében!
A felszentelő ünnepélylyel kapcsolatosan egy másik kegyeletes ünnepélyt is rendezett a kollegium június hó 7-én. A Magyar Tudományos Akadémia áldozatkészséggel exhumáltatta Bolyai Jánost, a világhírű tudóst és tetemét atyjának, Bolyai Farkas, professzornak tetemei mellé helyezte. A két tudóst, kiket életükben elszakított egymástól a tudománynak áthidalhatatlan mélysége, egymás mellé hozta a kegyelet, hogy nevüknek együttes dicsősége annál hatalmasabb fényt áraszszon a szerény intézetre, melynek egykor kötelékében állottak s a hazára, melyre lángelméjükkel dicsőséget hoztak.
N.E.
MAROSVÁSÁRHELYEN
(AZ ujjá épített ref. kollegium felavató ünnepére.)
Mint egy bujdosó égitest, mely
A láthatárról rég veszett el
S azóta vissza csak most tére még:
Ím, én is, annyi évek múlva,
Fáradtan visszajöttem újra
Ide, a honnan egykor elmenék!
Sóvárgó, édes bútól vonva
Siettem régi otthonomba,
Hol éltem legszebb gyermeksége telt,
S hol a szeretet bölcsesége
Szivem vágyukkal ülteté be,
És a vágyakhoz szárnyat is nevelt.
De mintha titkon szőtt varázslat
Gonosz erői rontanának
És káprázattal hálóznák szemem;
Akárhogy nézek szerte én itt.
Azt a világot, azt a régit
Keresem csak, de többé nem lelem!
Hol hajdan annyi jó kedv zajlék:
Oda lett már az ócska hajlék
S csak töredék, mi belőle maradt!
Helyén, merészen égre törve.
Gonddal építve vasra, kőre,
Messze pompázó, büszke, nagy falak.
Csodálva látom, a mit végzett
Itt szorgos munka és művészet,
S bánat felhőzi mégis lelkemet!
Szemembe sűrű köny szökik fel,
Hogy megsirassam mindenikkel
Azt a múltat, mely itt most elveszett!
Oh, szép idők, virágon évek,
Verőfényes, gondtalan élet,
Mint a madáré, mely bokrán dalol!
Kedves órák, baráti körben,
Hol a szív sohse fáj, csak örvend
S vígan kaczag, ha pajkos tréfa szól!
Oh, holdas esték, boldog álmok,
S epedve zengő csalogányok
Szerelmén ébredt első szerelem!
Mikor az egész mindenségre
Színes ábrándim fátyolképe
Rózát rajzolta szűntelen nekem!
Nem volt akkor itt semmi czifra,
De boldogság volt, enyhe, tiszta,
Redőt arczunkra csak mosolyt vetett;
A kik vezették lépteinket,
Dédelgetve szerettek minket,
Mint az apa az édes gyermeket.
S tanítván, míg az évek múltak,
Silány bábokká nem gyalúltak:
Embert formáltak, jellemest, erőst!
Úgy mentünk innen útra mind el:
Magyar lélekkel, ép gerinczczel,
Mely nem hajol meg, csak Isten előtt!
Nagyok valának ők, nagyobbak,
Elmére, szívre százszor jobbak
Soknál, kik érczben élnek itt tovább;
Nem érdemlék, hogy elenyésztek,
Csak a nyugalmat érdemlék meg.
Mely lágyan lengi be szivók porát.
És mind ez, minden semmivé lőn!
Ki most itt állok búsan, későn
S halk beszédét a múltnak hallgatom:
Úgy érzem, mintha szép meséit
Nem is itt éltem volna végig,
Hanem valahol egy más csillagom!
De csendesülj bú, szív pihenj meg!
Igy kell örökké lenni ennek:
Hátrál a múlt a jövendő elől.
Ha itt a múltban elveszett gyermeket vár,
Hogy azt gondozza és nevelje föl.
E boldog. Tágas csarnokoknak
Boltjai szintén zúgni fognak
Pajzán zsivajtól, mint a régiek,
S fajunkból még sok nagyra termett,
Erős kötésű szittya gyermek
Kap gazdag elmét itt s magyar szivet.
S a szép idők, mik elmennének,
Nekik csak újból visszatérnek,
És tőlük is ha eltávoztanak:
Mint őket, szint úgy boldogítva,
Megint másoknak térnek vissza
Örök forgással, mint égen a nap.
S újabb és újabb nemzedékek
Jövendenek majd, kik, ha éj lett
S pengeti lantját a kis csalogány:
Míg engem síri árnyak nyomnak,
Épp oly édesen álmodoznak,
Mint egykor én itt álmodom!
Jakab Ödön.
