Négy név

Szobota, Pogány, Ujlaky, Faczinek.
Négy ilyen név egyszerre! Csak panaszkodni kellett, hogy a sors elszégyelje magát és két kézzel szórja pazar ajándékait.

A sportközvélemény régóta nyughatatlankodott. Elmultak azok az idők, mikor a pesti tünemények, a pesti rikordok halhatatlanságán örvendeztünk.

A főváros sohasem volt lokálpatrióta, nem is illenék hozzá. Az a magasabb látókör, amelyik Budapestről intézi az ország sorsát, sport szempontból sem tagadja meg magát s amikor azt látta, hogy a főváros sportja meg van alapitva időtlen-időkre, teljes erővel azon iparkodott, hogy átplántálja a sportot a vidékre.

Épen a „Nemzeti Sport” volt az, amelyik legelébb kezdte hangoztatni, a vidék fejlődésének szükséges voltát. Minden alkalmat megragadott, hogy a vidék tunyaságát ostorozza, s folyvást emlegette a faji őserdőt, ami tökéletesebben és nagyobb maszszában van meg vidéken.

A beszéd sokáig pusztában elhangzott szónak látszott. Azonban a gyerekek nőttek. Akik már apáink módjára Bukovay stilusban kezdték meg a fiatalságukat, nem okultak. De alattuk, ahogy a száraz haraszt alatt kinő az uj tenyészet, csupa serdületlen, ismeretlen erők kezdtek fölfelé tolakodni.

Előbb a gyerekpróbák homályában tüntek el. Később az iskola padjain ábrándoztak a sportról. És jóságos idő mulott: a kávéházi hősök elmentek kopasz hivatalnoknak, de észrevétlenül, keresetlenül fölbukkant helyettük egy uj generáció, amelyik csapatostól küldi harcba a legjobbjait.