Kisértetjárás

Az őszi köd imbolygó torzalakjai között évről-évre következetes pontossággal egy kisértet a lelkes sportemberek őszinte rémületére, de a testedzők copfja a hír hallatára 128-as ütemben hosszanti örömrángásokat végez. Egyre sürübben, egyre ijesztőbben jelentkezik a lapokban a rémes hír, egyre többet suttognak róla: jön a rendelet.

Igen jön ő, a szörnyü, a vérengző, az áldott, a dicső, az iszonyu Rendelet, amely eltiltja – ki tudja hányadszor már – a középiskolák tanulóit a nyilvános egyesületekben való bárminemü szerepléstől. Ettől a rendelettől várják a szabadtéri sportok ellenesie, hogy Heraklesként egy csapással levágja az undok athlétikai hidra száz fejét, hogy gyökerestől kitépi a versenyzés neve alatt felburjánzott gyomrot s egyedül üdözítő bálványul oltja a magyarság szívébe a dróton rángatott izmok szeretetét.

Azt hiszem tulságos fontosságot tulajdonítanak a sportok hívei a most nagy határozottsággal felbukkant hirnek és ugy vélem, ismét csak bosszankodássá fog átvedleni a kárörvendés, mert a mostani hír is valószinüleg csak rémhír marad, mint minden évben a rémségesen huhogó elődei.

Hiszen ilynemű rendelet tényleg van és azt minden iskolai év elején figyelembe ajánlják az igazgatóságnak. Természetesen csak igen kevés helyen van ennek a rendeletnek foganatja, legtöbb helyen hallgatagon tér napirendre az iskolai vezetőség a fölött, hogy egyes tanulói nyilvános egyesületek növendékei s mint ilyenek esetleg versenyeken is részt vesznek.

A középiskoláink vezetősége legnagyobb részt jól tudja, hogy a mai viszonyok között lehetetlen a sport terjesztését akadályozni s mivel iskoláinknak egyszerüen nincs módjukban a tanuló ifjuság sportkedvelésének saját eszközeivel kielégítést adni, ezt a munkát rábizza azokra, akiknek helyük és hozzáértésük van.

A labdarugás ellenállhatatlanul terjed s az iskolának nincs tere r; a játékdélutánok elmaradnak vagy kiránduló napokká lesznek, mert nincs hely a tanulók foglalkoztatására vagy ha alkalmas helyet találnak, nincs hozzá felszerelés. Nem is szólva arról, hogy nincs a középiskolák mellett uszóda, sőt több helyen nincs korcsolyázó hely, legnagyobb baj, hogy nincs olyan tortatanár, legalább is alig van, aki vállalkozhatna arra, hogy rettenetes elfogultsága mellett sportbeli vezetője legyen százakra menő ifjuságnak.

Amig a tornatanár képzés a mai egyoldaluságban sinylődik, amig sporttér, kellő felszerelés, uszóda és korcsolyapálya nélkül állanak az iskolák, addig hiába való minden rendelet. Egyesületeink ma hivatást teljesítenek, midőn a tanulók közül az önként jelentkezőket rendszerint teljesen díjtalanul tanítgatják és módot adnak nekik, hogy testi erejüket saját kedvük szerint fejlesszék.

Minden rendü és rangu tanuló megtalálhatja magának a legmegfelelőbb egyesületet, mindenütt talál önzetlen férfiakra, akik szivesen tanítják. – Régi, idejég multa dajkamese az, hogy az egyesületekben tanulják az ivást, dorbézolást és nagyzolást. Aki csak kissé ismerős azzal a nagy fegyelemmel, szerető szigorusággal, amelylyel egyesületeink a növendék intézményt kezelik, jól tudja, hogy csak köszönet jár a munkáért az egyesületnek, mert az állami feladat teljesítését vették magukra.

Az athlétika, labdarugás, uszás s minden szabadtéri sport ezer meg ezer tanulót csal ki a szabadba erőt, egészséget szerezni, a tiltó rendelkezés ezeket szorítaná be a tornaterembe, ahol vágni lehet a levegőt, kávéházakba, ahol sápadtan harapják a füstöt s elzavarja egy időre a nagyobb fiukat az utcasarkokra lányokat kergetni.

Szerencsére még ez a hatása is csak rövid életű lenne, mert a sportszeretet hamar visszatéríti a tanulókat a sporthoz. A szabadtéri sportok terjedésének nem vethet gátat hol betüs rendelet, sem eleven főigazgató, a föld forgását nem állíthatjuk meg, jöhet rendelet tuczatszámra: enpur si moure…mégis mozog a föld.

Dr. Szerelemhegyi Jenő.