Szánkó és lábszán

Nem tudom kedves olvasóim, hogy amikor e sorokat nyomtatásban látjátok, nem tartunk-e ott még mindig, hogy „fekete karácsony fehér husvét”.

Nagyon jól ismerlek benneteket s igy alig hiszem, hogy valaki örült volna a fekete karácsonynak s szomorkodnék, a szünidőben esik a hó.

Milyen boldogító tudat a diákságra és minden sportszerető emberre nézve, ha a karácsonyi szünnapok közeledtével a természet fölötti fehér köntösét és minden épkézláb állampolgár kifelé iparkodik a korcsolya- vagy szánkó-pályákra, sőt igen sokan ezzel sem elégedve meg, a lábszánokat vállra vetve a hegyek közé bandukolnak s ozsonnájukat, legtöbbnyire még ebédjüket is künn költik el a szabad ég alatt, erdőn, mezőn vagy hegyoldalon.

Nem is tudnék hamarjában olyan sportágat megnevezni, amely kellemesebb s tán egészségesebb volna, mint a kellő mértékkel és gondossággal üzött hósportok bármelyike.

A tél, a hőmérséklet szokásos csökkenése folytán gyorsabb mozgásra készteti az embereket s akárhányszor láthatjuk, hogy a sportolókat néző közönség soraiban egyik-másik bizony kóló (szerb) táncot jár s ugy melegiti meggémberedett tagjait.

Magam voltam szem- és fültanuja a következő esetnek. Egyik télen, a zugligeti szánkópályán ereszkedtem lefelé, amint egy ötven év körüli kövérkés ur, ki családjával felfelé igyekezvén a szánkózókat végigmustrálva, így szakadt ki: „Micsoda ostobaság! Ez a vén szamár most lecsuszik, aztán ismét fölkapaszkodik! Tudnotok kell, hogy ez a bölcs mondás az én ősz fürtjeimnek szólt, mely kitörést azonban nem vettem magamra, mert hát én egy cseppet sem érzem s akkor pláne nem éreztem, hogy vén volnék, annál kevésbbé a többit.

Denique ezeket reggel kilenc óra tájban hangoztatta: figyelemmel kisértem öreg polgártársamat s mondhatom, nagy megelégedésemre szolgált, amint a kedves ura nagyokat mulatott egyik-másik fölborult társaságon. Képzeljétek azonban meglepetésemet, amikor egyszerre csak előttem látok egy összetákolt intézményen egy egész családot s félfüllel ezeket hallom: „Nagyszerű! tudod Lencsi, ez valóságos Pacifik!

Ott szánkózott az egyik villa kertészének három pajtásával néhány deszkadarabból összekalapált rozoga „ládán” amint azt mondani szokás és a mi kedve öregünk egy koronáért néhány menetre kibérelve tőlük, most már ő is büszkén „rucscsolt” lefelé a Lencsi nénivel, meg a két gyerekével. Ezen a látványon persze még az őrtálló rendőr sem tudta megőrizni hivatalos komolyságát.

Ebből is láthatják a sporttal nem foglalkozók, hogy a tél örömei még a legtávolabb állókat magukkal ragadják.
A mellékelt kép azt mutatja, hogy milyen érdeklődéssel figyelik a „háromüléses”-t. Lehet, hogy ők is szeretnének lefelé rohanni, de lehet, hogy a minden pillanatban előfordulható fölborulás komikuma izgatja őket.

Annyi bizonyos, hogy kitünő kedélyhangulat uralkodik ilyen szánkó-pályán s ha valaki egyszer végignézte a tél ez örömeit, a következő alkalommal valószinüleg már mint sportolót látjuk viszont.
Nem egy helyhez köti a sportembert a lábszán vagy „sí”, mert a téli turisztikával járó szemkápráztató változatossággal kedveskedik az ahhoz értőknek.

Higyjétek el, hogy nem olyan nehéz a vele való bánásmód, mint amilyennek ezen a képen tán látszik, sőt nem is veszélyes, de nagy mértékben edző. Miután pedig alacsony hó mellett lábszánozni nem ajánlatos, elhihetitek, hogy baj igazán csak a legritkább esetben fordulhat elő s emellett bizonyít a tapasztalat is.