A tudományosság vivmányai mondhatni: lépésről-lépésre közelebb juttatják az embert az álmodott tökéletességhez, a nélkül persze, hogy az ember valaha elveszitené mulandó jellegét és olyan tökéletességre emelkedhetnék, hogy követhetné emberi mivoltát. Noha tehát a mulandóság és a végesség korlátai ott állanak előttünk és tudjuk, hogy a nagyszerü találmányok, a tudomány bámulatos magas nivójusága mégis csak relativ eredményt jelentenek, mert hisz a természetnek, az őserőknek, az elemeknek teljes megfékezéséről szó sem lehet.

Az, a mit olvasunk, irunk és elképezlünk, hogy az ember az értelmi fölényével, a zsenialitásával rabigába hajtja a természetet, voltaképp csak egy elenyésző porszemnyi megnyilvánulása az ember erejével, mert a föld, a természet rettenetes erejével, a benne rejlő őstörvényekkel soha, de sohasem fogunk győzedelmesen megküzdeni. Haladunk és fejlődünk a tudás szempontjából, ámde ez a haladás sohasem léphet nyomába annak a hatalmas energiának, a mely a természet rendjében benne rejlik.

Agyunknak láthatatlan apró sejtjei, idegeink, a melyeket hajszálfinomaknak el tudunk képzelni, de a melyek ennél is finomabb csomókból, rostokból alakulnak, szünet nélkül dolgoznak, képzeteket alkotnak, eszméket szülnek mindaddig, a mig a sejteknek, ezeknek az idegeknek működése a halál bekövetkeztével abban marad és amelyen tul csak az marad a kihült agysejt és idegvilágnak munkájából, a mit lerögzittetünk munkáink eredményében, vagy a mit ember társaink agysejtjei és idegei felfogván, tovább származtatnak.

Ez az agysejt-világ, a végtelen finomságu idegek világa, a mely a külvilággal való érintkezésünkben, általában az életben, a hirt hozó és hireket vivő táviróhuzalok szerepét tölti be, hihetetlen munkásságot fejt ki, nem adatván meg neki a pihenés akkor sem, a mikor közszólás szerint pihenünk, sőt akkor sem, a mikor alszunk. Mert az agysejtek, az idegek munkája folytonos, tartós elannyira, hogy ez a folytonosság feltétele az életnek. Ezt a csodás világot törekednünk ugyan, de az a bámulatos finom szerkezet, a mely itt az agyban alakul ki, ott képződik, jórészt el van zárva előlünk, miután mi csak következtetünk bizonyos körülményekből, bizonyos boncz- és élettani ismereteinkből, hogy az agy miként dolgozik és miként alakulnak át a külvilág hatásai képzetekké, gondolatokká és bizonyos élettani tünetekké.

Érthető tehát, hogy a tudósoknak régi vágya az, hogy az emberi agy csodás titokzatosságát felfedjék és mintegy bevilágitsanak abba a rejtett értelmi műhelybe, a hol a gondolatok, eszmék, képzetek kialakulnak. Darget franczia tudós jött rá arra a gondolatra, hogy: ha csakugyan való az, hogy az emberi test bizonyos fénysugarakat bocsát ki magából, akkor ezek a fénysugarak az agy körül annál élénkebbek és hatékonyabbak. Darget ezeket a sugarakat elnevezte életsugaraknak, a melyeknek létezését a fényérzékeny lemezzel igazolta. Darget ugyanis számos kisérleteket folytatott és sikerült is neki a sötétkamrában a homloka elé mintegy félhüvelyknyi távolságra tartott fényképezőlemezre átvinni az ugynevezett életsugarak által kisugárzott képet.

Darget később a kisérleteit oly irányban folytatta, hogy a fényképezőlemezt három burokba helyezte el, még pedig egy-egy fehér, majd egy fekete és végül egy vörös papirba tette a lemezt. Ezt a jól beburkolt lemezt lepecsételve egyes kisérletező egyének átadta. Egy alkalommal ebbe a lemezcsomagba egy egyoldaluan telenyomtatott papirt tett bele, mire az illető kisérleti egyén a lemezt a sötétkamrában a homlokához tartotta. A lemezre a homlokból kiáradó sugarak lefényképezték a nyomtatott sorokat.

Utóbb más irányu fotografáláshoz is folyamodott Darget, vagyis: a mikor pl. egy sasra gondolt, odatartotta a lemezt a sötétkamrában a homloka elé és a képen látható sajátságos képforma rögződött a lemezre, más alkalommal a dolgozó agyat fotografálta le, sőt sikerült a harag gondolatát is megrögzitenie.