A hangról már régesrégen tudják a tudósok, hogy nem egyéb, mint két arra alkalmas anyag olyan összeérintkezése, hogy általa a levegő összeszorulása és sebesség keletkezik. Szóval levegőmozgás, levegőhullámzás. Ezek a hanghullámok a mozgás természeténél fogva terjednek bizonyos sebességgel a levegőben, ha akadályokba ütköznek, vagy felfogjuk őket, a haladásukat meggátoljuk.
A tudomány idevágó részeinek gyermekkorában, sőt később is, a hang fizikai tulajdonságairól sok babona, sok rejtett és rejtélyes tudás keletkezett féltudós, az emberek hiszékenységéből élő emberek kezén, a mint hogy természetes is, mert meg nem magyarázható dolgokról a rejtélyesség révén igen hajlandó a tanulatlan és tudatlan ember tulvilági erők közremüködését sejteni. Az éneklő, illetve a zenei láng sok ember előtt olyan csoda lehet, hogy kész a tulvilági szellemekről szóló babona és tévhit; pedig teljesen kézenfekvő a magyarázata. 1857-ben történt, hogy Leconte fizikus egy nagyobb társaságban szórakozott, s áhitattal hallgatta a zongorajátékot. Odakönyökölt a játékos elé és teljes szivvel, lélekkel élvezte a szép zenét.
Egyszer csak észreveszi, hogy az oldalfalon, a zongora mellett levő gázlángok egyike (akkor még minden láng pillangóégő volt, az izzófény sehol sem volt ismeretes), bizonyos hangoknál, mintha hirtelen elzárnák a nyilását, összeesik, a következő pillanatban azonban ujra ég. Ezt a jelenséget egy későbbi zeneszámnál, a hol csellón játzsott egy müvész , még élénkebben látta. E pillanattól kezdve nem volt előtte más, mint ennek a jelenségnek a megmagyarázási vágya.
Sikerült is neki. Otthon, laboratóriumában a következő megoldást találta: A gázat a maga nyomásán kivül még külön mesterséges nyomás alá vette. A gázvezetékből egy zsákba eresztette a gázat, a melyből egy vékony vezeték vitte a gázat a lámpába. A gáztömlőre egy sulyos deszkát helyezett s ez is nyomta a gázat. Mikor az ilyen nyomás alól kikerült gázat meggyujtotta, a láng hosszu lánggal, erős sistergéssel égett s mihelyt a láng égése mellett, közel hozzá hegedün hanghullámok értek hozzá, ugy viselkedett, mintha pillanatonkint el akarna aludni s egyébként is mintha ágas-bogas fa volna, olyan volt a láng képe.
Az ilyen módon előállitott láng olyan ideges, mint a legkényesebb hölgy. A legkisebb lármára, zajra, zörejre idegesen meglobog, s ha mély zenei hangok hullámai érnek hozzá, még a sistergése is átveszi a zöngést s ez néha olyan erős lesz, hogy a pillanatnyi elalvás sem ritka. A láng ezen sajátságát éneklésnek nevezzük, a melyet egy forgó tükörből igen szépen érzékithetünk, sőt képet is készithetünk róla. Ma nem okoz nagy nehézséget, hizsen a mozgófénykép-felvétel minden elképzelhető faja és módja a rendelkezésünkre áll. A mit tehát a lángba nézve szabad szemmel alig vehetünk észre, ezen a képen teljes tökéletességgel megértünk. A kép hasonlit egy fésühöz, a melynek fényes fogsora van.
Mindenekelőtt az látható ebből a fogas fénysorból, hogy a láng egymás után csak nem elalszik s ujra fellobban. Innen van a fényes fog és a sötét mellékalak. Ha több láng van egymás mellett, kisebb-nagyobb erővel égnek, s ezekre hat a zenei hullám, s ezeknek a forgó képét nézzük a tükörben, vagy kinematográfus képben, a hanghullám erőssége következtében beálló lángnagyság – különbség azonnal látható lesz.
Mindezek kisérletek azt bizonyitották eddig, hogy a lángoknak érzékenysége megvan bizonyos adott körülmények és bizonyos hangokra. Van azonban a láng és a hang közötti kapcsolatnak egy igen érdekes jelensége még, a mit igen időszerű lesz most elmondani. A fizikában ezt éneklő lángnak nevezik. Már a bevezetésben elmondtuk, hogy két anyagnak kell érintkeznie, bizonyos sebességnek kell bekövetkeznie, hogy hang létrejöhessen a levegőben, tehát ezeket szem előtt tartva, azonnal meg is érhetjük a zueni láng vagy az éneklő láng csodáját.
