Egy híres képről

A mult héten egy rövidke hir alakjában hozták a napilapok azt az érdekes ujságot, hogy az egyik Rembrandtnak tulajdonított világhirű tájkép, mely egy dombtetőn álló malmot ábrázol, nem Rembrandt műve. Ez a hir azóta minden oldalról megerősítésre talált, több és több részlet jutott nyilvánosságra a fatális felfedezésről, mely a művészet minden barátjánál nagy érdeklődést keltett csakúgy, mint pár éve a hirhedtté vált Velázquez Venus, vagy tavaly a Leonardónak tulajdonított viasz-szobor hamisítvány.

A felfedezés hire némi fájdalmas és kellemetlen érzést keltett, mert kétségtelen, hogy a kép köré fűződött dicsőség egy pillanat alatt szétfoszlott és egygyel kevesebb lett a nagy mester tájképeinek száma. Inkább egy újat szerettünk volna felfedezve látni, mint egy régit elveszíteni, hiszen Rembrandt után összesen kilencz tájképet ábrázoló olajfestmény maradt, nem számítva a néki jog és ok nélkül tulajdonított tájképek tömegét, melyeknek egyike, az úgynevezett „ Vizes táj”, Berzeviczy Albert könyvében is mint eredeti Rembrandt-kép szerepel.

Nem mintha tájképei mást és többet mondanának, mint egyéb alkotásai, hanem mert korunk nagy és még korántsem kimerült vágyódása a tájképek iránt kétszeresen örül, ha kielégítését, a mi törekvésünk számos megoldásával már a múlt nagy festőinél megtalálhatja. És Rembrandt esetében még nagyobb ez az érdeklődés.

Hogyan állott az ő végtelenül éles realitásokat túlvilági fantáziával összeegyeztető lelke a természettel szemben? Milyen elemeit hangsulyozta, mit hagyott el, mit tett hozzá ? - Mindegyik képe azt feleli erre, hogy nem azt a külső világot festette ő, de tájképeihez is a maga lelkét adta; megmagyarázhatatlan titokzatosságot, bánatos és fájdalmas világbamerülést.


És ime, egyik ilyen képe - nem ez ő képe. Pedig kétségtelen, hogy ez a vöröslő égen sötéten rajzolódó malom, alatta az árnyéktakarta domb, a csillogó vizben tükröződő fák komorsága mégis az ő lelkét leheli. Most a felfedezés után termoszétesen könnyű némi eltéréseket észrevenni a többi Rembrandt-tájképtől.

A ki nem sajnálja valamely gyűjteményes munka segítésével az összehasonlítást, megállapíthat egyet-mást. A többi kép sokkal fantasztikusabb, mozgalmasabb, kuszább. Thémáik megoldása nem oly egyszerű, mint ez a nyugodtan és hatásos számítással odaállított malom; az ég is oly szenvedő, oly mozgalmasan nyugtalan többi képein, míg itt egy nyugodt felület.

Az, hogy mégis sok van e képben az ő lelkéből, abban leli magyarázatát, hogy alkotója Hercules Seghers, a kinek kézjegye minden kétséget kizárólag felismerhető a képen a firnisz letisztítása után, kortársa, sőt barátja és tanítványa volt a nagy álmodónak. Tulajdonképen megelőzte őt hegyi tájképeivel és borongós síkságaival, melyeknek a festői hangulatot egy-egy áttörő fénysugár adja meg, de később a viszony megváltozott, ő lett a fiatalabb követője.

Határozottan erős tehetségű művész volt, nagy kortársához nem méltatlan. Rézkarczai, melyeket egy-két színnel nyomott, a legértékesebbek alkotásai között. Ám hogy képei sem megvetendők, azt nemcsak ez a malomról festett, hanem az Uffizi képtárban őrzött erőteljes borongó hegyi tájképe is bizonyítja, melyet legújabb időkig szintén Rembrandtnak tulajdonítottak.

De bármennyire jók is ezek a képek, annyi kétségtelen, hogy a felfedezés pillanatában óriási érték semmisült meg. A képet I.ansdowne marquistól vette Henry Frick new-yorki műkereskedő mintegy két és fél millió koronáért.

Erősen barnult állapotban volt, sokszoros szürkült, sárgult mastix és kopal firniszréteg takarta. Nagy nekikészüléssel fogtak e rétegek eltávolításához: az eredmény egy illuzió megsemmisülése és a kép értékének óriási csökkenése volt.

Farkas Zoltán.