A Torony-ember gyilkossága - Elbeszélés. — Irta Ady Endre

A Torony-emberről hónapok óta suttogott már a falunk babonás magyar-oláh népe, de én először a mi vidám, lapos arczú Lajkó pajtásunktól hallottam róla. Lajkó pajtásunk, a ki azóta vagy meghalt, vagy gyárban kényszereg, vagy elromoltan ődöng a világban, valamikor kitalálta ezt a szót: „gyepüzni”. „Gyepüzni” jártunk tavaszidőben, a mikor a hó elment s a régi, immár sík temetőn kizöldült a fű s tombolt bennünk a labdázó vágy.

(Egészen más dolog és különös, hogy mi ezt a „gyepüzni”-t úgy ártottuk és kiabáltuk: „csepüzni”, mert ennek akkor így több értelme volt. Kerestük az olyan szavakat, a melyek, ha kerülő utakon is elhozzák hozzánk az értelmeket, mert a mi kis falusi gyermek-bandánk értelem-sovárgó volt. A „csepüzni” szóban majdnem a falu lelke lakozott, mert kétértelműen azt is elárulta, hogy itt a kender-kultura elég fontos, de azt is, hogy sok e faluban az árva csepü, a lélektelenség.)

Lajkó egy fárasztó „csepüzés” után, a mikor már alkonyodott, szólott nekünk először a félelmes Torony-emberről, hazamenőben.

- Este tíz órakor - beszélte nekünk Lajkó - a lakatlan Góray-kastély udvarának sűrű fái közül kilép hatalmasan a Torony-ember. A magas palánkot játszva átlépi a négy lépéssel már a templomnál terem, holott a templom rendes embernek legalább kétszáz lépésnyire van. A mikor a templomhoz ér, akkor megfogja a szélvitorlát, forgatja, fricskázza játszik vele, mert a Torony-ember két méterrel magasabb a toronynál.

Sötétedett s mi, a késés miatt is rettegő s hazasiető gyermekek, nagyon meggyorsítottuk lépéseinket a Lajkó históriája miatt. Akkor elnémultunk, nem kérdezősködtünk, de bár hat óra se volt még, megzavart fejünket föl-fölvetettük s néztük a kálvinista templom tornyát. Ezzel a toronynyal szokott vetélkedni és játszani a Lajkó Torony-embere s ezen az éjszakán a Torony-emberrel álmodtunk valamennyien, gondolom.

Másnap az iskolában czukorajándékkal s tömérdek jó szóval, sok ígérettel megvesztegettem Lajkót: beszéljen még a Torony-emberről. Reggel ugyanis Erzsók, a cselédünk, nagy, óvatos, settenkedő, titkos kérdésemre bevallotta, hogy a Torony-ember igazán való. Tavaszszal, a mikor szeret éjszakánként elmaradozni nemcsak a legény, de más férfiember is, leggyakrabban jelen meg a Torony-ember.

Megtörténik az is, hogy a Torony-ember nem áll meg játszani a szélvitorlával, hanem sarkukban van az elkésetteknek. Különösen holdvilágos estéken és éjszakákon, a mikor nagyon, halálosan kell szaladnia annak, a ki nem akarja, hogy fejére taposson a Torony-ember.

- Csakugyan Így van - erősítette meg Lajkó - csakugyan ilyen a Torony-ember különösen tavaszszal és különösen az idén.
Hittem Lajkónak, hinnem kellett, mert okos, meggondolt fiú volt s a házuk közel esett a Góray-kastélyhoz és a kálvinista templomhoz.

Lajkónak híres nővére volt, özvegy asszony, a ki nem töltötte be még a huszadik évét s a kinek szépsége csodájára jártak. Valami göthös, városi lakatosmester vette volt feleségül s halt el hamarosan mellőle és a szép Ágnes visszakerült egy év mulva a faluba. Körülbelül az óta a két év óta, hogy a fiatal, özvegy, szép Ágnes visszakerült, láttak mindig gyakrabban a Torony-embert.

Lajkoéknak, Ágneséknak az apjuk szelíd, komoly korcsmáros volt s két év óta megállott a házuk előtt minden valamirevaló szekér vagy kocsi. Azonban kilencz órakor este nem volt szabad vendéget látnia a korcsmának, hacsak talán titkosan nem.

Ágnesről nem igen tudhattak mást, mint jót, mert ha tudtak volna, ez elkerül hozzánk gyerekekhez is, okvetlenül elkerül. A városias, urias és özvegyi mivolta izgatta, bántotta s falu asszonynépét s a fiatalsága és a kirakatban lévősége is. Hintós urak, messze helyekről jött s átutazó másféle idegen urak is szívesen állottak meg az Ágnesek és Lajkoék korcsmája előtt.

Azt azonban éretlen, bámész és ki nem tanult fejjel megértettük, ha fül-hegyről hallottuk is, hogy Ágnesért különösen két férfi bolondul. Valaki, egy úr, a ki a másik falu-végen lakott, a ki rokon volt a Gorayakkal s a ki miatt, mert pörölt érte, lakatlan volt a Góray-kastély. A másik férfi: amolyan félparaszt, fél-úr, szép, hetyke volt zsandár, konok, kemény, fáradság bíró, ravasz is.

Melegedett, nyarasodott a tavasz, már a szénának szánt fű miatt is óvatosabban „gyepüztünk” és „csepüztünk” az immár kaszálószámba vett régi temetőben. De ha már csak lopva vagy a határoló dűlőuton játszhattunk is, nem adtuk ki kezünkből a labdát és az ütőket. És kezdtünk egyre többet, furcsábbat, nyugtalanítóbbat hallani a Torony-emberről e szörnyű rejtelemről, a falu legnagyobbjáról.

Miután eltelt egy év s miután „gyepüztünk” és „csepüztünk” újból, mivel tavasz jött megint, egy napon nem jött el hozzánk Lajkó. De Lajkó helyett eljött hozzánk egy olyan szokatlan, bánatos és ijesztő hírnek a híre, a mely elvette a kedvünket a játéktól.

- Megölték a Górayék rokonát, Ábris urat, ordították szerte az utczákon s mi is meghallottuk.
- Nem ölték meg, - mondta sápadtan és dadogva Lajkó, a ki közben megkerült, - nem ölték meg, a Torony-ember rálépett.
Jöttek csendőrök, jött orvos, jött bíró, jött sokféle hivatalos ember, nyomoztak, magyaráztak.
Valóban a halott úrnak feje eltipródott, mintha rálépett volna valaki, mintha egy csoda-ember járt volna itt és gyilkolt.

Azonban tavasz volt, mi gyerekek mégis csak kijárogattunk a temetőbe s a volt-zsandár mutogatta magát. Nem lett semmi ebből a szörnyűséges dologból, mert Ágnes szebb és ártatlanabb arczú volt, mint bármikor, a kocsik, a szekerek nem állottak meg ezután olyan sűrűen Lajkóék korcsmája előtt s a volt zsandár eltűnt.

Az egész falunk azonban megszelídült azóta s a Torony-embernek félelmes, nagy híre van.
- Reád lép a Torony-ember, - mondják az asszonyok rosz hajlamú férjeiknek a mátkáiknak a mátkák.
Azóta Ágnes, a fiatalság, a labdázás, minden elmult s csak a Torony-ember él még mindig a mi falunkban.