|
Judit
Hebbel Juditjának aktái nincsenek lezárva. Hetven év múlt el megírása óta, ez idő alatt az európai érzés és gondolkodás mégis nevezetes változásokat ért, melyek azonban inkább közelebb vittek bennünket Judithoz, mint eltávolítottak. Formai tekintetben eltávolodtunk tőle. A naturalizmus megrontotta bennünk a klasszikus forma szeretetét, a nagystílűség ízét.
Költőink nem választhattak történeti témát, ha előbb el nem nyárspolgárították; a történetből háttereket vagdostak ki és kosztümöket szabtak. A németek nem adták meg magukat, az igaz, de a mit írtak, könyvbéli dráma maradt, azaz olyan, melyet se játszani, se olvasni nem lehet, melynek közönsége: az irodalomtörténészek, esztétikusok, filozofusok kis serege, a kik abban gyönyörködnek, a mit beleolvasnak a könyvekbe: elméletekben, eszmékben, filozófiákban.
Ez volt soká Hebbel drámáinak a sorsa, melyben nagy része volt a makacs, korlátolt, irodalmi tekintetben nyárspolgári Laube-nak, ki útjukat állotta a bécsi Burgszinházhan és ezzel az összes német színházakban, a melyek engedelmesen az ő füttyszavára tánczoltak. De Hebbel drámái nem az előbb említett értelemben könyvdrámák, azok élő alkotások, ámbár maga Hebbel sokat megtett, hogy mindenféléket beleolvashassanak azokba, mert hiszemn ő maga is folyton filozofált és mindenféle eszmékkel teleaggatta műveit. Műveinek formája egyben - másban elavulhatott, de alakjainak ereiben vér folyik és Hebbel lelkében a kor lelke szólal meg.
A nagy költőket az idő igazolja, nem az esztétika, melynek magának is tanulékony lélekkel az idő iskolájába kell járnia. Nem igaz, hogy Reinhardt támasztotta föl Juditot, rendezői trükkjeivel és technikai mesterkedéseivel. A kor irói elérhetnek valamit a blöfföléssel és szuggesztióval. Ha valakiről elég hangosan, elég kitartóan és elég ügyesen terjesztik, hogy nagy ember , akkor mindig lesznek, a kik elhiszik, még akkor is, ha az illető „nagy ember” maga beáll dicsősége trombitásának.
Tehát rajta, kortársak, ne tessenek szégyenkezni, mert hát az üzlet; üzlet. De a Hebbelekkel legfőlebb kísérletezni lehet, sőt már ez is valami, mert az elmúlt nagyságok közül hánynyal lehet csak kisérletezni is! Reinhardt a kor érzéseit nagyszerű fogékonysággal érzi és ez vezeti őt vállalkozásaiban.
Ő maga intenzív módon benne él a jelenben, csak át kell magamagának engednie magát, hogy tudja, mit csináljon. Különben megjegyezendő, hogy Reinhardt Judit-előadása egyike a legművésziebbeknek. Nem mert és nem kellett trükkökkel élnie. Minden benne volt a drámában, a mit kihozott belőle. Az az érdeme, hogy nagyszerűen kihozta. Kihozta, mert ő is tagja annak a nemzedéknek, mely Hebbelt jobban megérti, mint kortársai, melyet az idő nevelő ereje hozzá nevelt Hebbelhez.
Holofernesz az első nagy reflex, melyet Napoleon alakja a kor drámájába vetett.
Feledésbe merült Napóleon, mintha élete csak múlékony fényjelenséget, csillaghullást vagy ilyet jelentett volna. Feledésbe merült Napóleon és még nem lépett föl - Bismarck. De a kor meg fogja szülni Bismarckot és meg fogja szülni Nietzschét, az Übermensch gondolatát, a kinek a lelkében mindennél erősebb: a hatalom akarása, der Wille zur Macht. Bismarck előtt és Nietzsche előtt teremti meg a Hebbel Holofernesz alakját, az eslő Űbemensch-alakot a drámairodalomban.
Mintha Hebbel olvasta volna Nietzschét, a kinek Zarathusztrája hirdeti: Ihr sollt den Übermenschen wollen: azt mondja, az Emberiségnek az a főérdeme, hogy Holoferneszt szülte. Az egész emberiség az ő nagyságának a zsámolya. Nem az individualizmus problémája ez, mint sokan hiszik, hanem a hatalmas egyéniségé. Ő minden, a többi mind semmi.
Meg fogja hódítani a világot; kevesebbel nem érheti be. Egyelőre Nebukadonozár hadvezére, de később mindent elragad majd tőle. Ő nem örjöng és nem túloz, ő csak konzekvens. Az emberekkel labdázik. Nem lehet mondani, hogy lenézi, megveti őket: egyszerűen nem számítanak előtte. Egyik kapitánya ki meri találni akaratát; Holofernesz megfenyegeti mert kitalálni valakinek a gondolatait annyi, mint bizonyos tekintetben egyenlősíteni magát vele.
A magát megadó nép követeire rárivall, mért nem jöttek előbb. Azt a népet, mely utoljára hódol meg, ki fogja irtani, mert a hódolásban mindegyiknek arra kell törekednie, hogy első legyen. A zsidó nép nem akarja magát megadni, Holofernesz nem dühöng, inkább csodálkozik. Lám, lám, ilyesvalami is lehetséges! Midőn egyik hadnagya dicsőíti a zsidó Isten nagy hatalmát, melyből a zsidó nép ereje, és legyőzhetetlensége támad, Holofernesz szinte kéjjel szürcsöli szavait.
Végre méltó ellenfél! Nem is bántja azt a dőre, ostoba, szemtelen hadnagyot, ki ilyeneket mer mondani. Hadd menjen a zsidók varosába. Bethuliába. Ott fogja, a zsidókkal együtt, levágni. Ő, Holofernesz várhat. Különben, mit neki bárki! Ez hatalmas jellemrajz. De nem drámai, hanem lírai tekintetben. Az érzés, mely szülte, nagy; de ez az alak nem bírja el a drámai formát. Csak jelzem ezt a pontot, melynek bővebb kifejtése tán nem ide való. Ez a Holofernesz kissé az égből cseppen alá; nincsen semmi közvetítő viszony közte és közöttük. Még az ő emberfölöttisége sem nyilvánvaló, mert abban nagy igazság van, hogy nagysága nem intellektuális, de Holofernesz antiintellektuális. Holofernesz csak, vad pusztító erő, ez pedig a másik szélsőség, a mely visszariasztóbb mint az előbbi.
Túlságosan eszesnek lenni emberibb, mint túlságosan brutálisnak, esztelennek lenni. Végül Holofernesz emberfölötti embersége nem tettekben nyilvánul, hanem szavakban: Holofernesz kénytelen maga elmondani nekünk, miféle nagy ember ő és ezzel a komikum jégcsője fenyegeti, mely oly közel vau az égető nap fenségéhez. Holofernesz nagyszerű alak, de kissé bennrekedt a szerző intencziójában.
Még sulyosbítja ezt a visszásságot, hogy Holofernesz rajzával kezdődik a dráma, melynek egész első fölvonása ennek az alaknak van szentelve. Azt hiszem: Shakespeare a bethuliai népjelenettel kezdte volna a drámát. Ott Bethuliában Holofernesz alakja a zsidó nép rettegésében, beszédjében, kétségbeesésében, önfeláldozásában még nagyobbítva lépett volna elénk. Még nem láttuk volna, de az egész világ megtelt volna vele.
Ha azután színről színre látjuk, nagy seregének közepette, mennyire szuggerálva szenvedtük volna el ezt az óriási hatást! De Hebbel a maga nagy erejének és erőlködésének diadalmas érzésében egyenesen nekiment a bikának, a ki felökleli. Az a gyönyörűen megírt első fölvonás a maga fenséges retorikájával legnagyobb akadálya a darab intenzív hatásának.
A darabnak a harmadik fölvonással kellett volna kezdődnie; a második fölvonásban azután meg kell ismerkednünk Judittal és végül a harmadik, utolsó fölvonásban Holoferneszszel. Mily nagy fontosságúak a gyakran külsőségeknek tekintett szerkezeti kérdések! Szinpadi ember csak így szerkesztette volna a drámát! Holoferneszszel szembe kerül Judit, a ki, hogy népét megmentse, elmegy Holofernesz táborába, odaadja magát neki, azután az alvó Holofernesznek levágja a fejét. Így a második fölvonástól kezdve a darab súlypontja nem Holoferneszben van többé, hanem Juditban, a kinek alakját a költő a legmélyebb intuiczióval átérzi és rajzolja. Hiába volt tehát Holofernesznek vakító fénybe állítása, ő ezután csak szenvedő szerepet játszik, beleszeret Juditba, ha ugyan tud igazán szeretni; de még inkább Judit szerelmének tárgya és Judit bosszújának czélpontja. Judit nem az Überweib Holoferneszszel, az Übermensch-sel szemben. Judit a vészes szépség, a szépség túlsága, mint Holofernesz a romboló erőé. Nem leány és nem asszony, mint a szerző kikalkulálta. Nem leány, mert özvegy, nem asszony, mert férje a nászéjszakán, mikor Judit kitárta előtte karjait, visszariadt tőle, a nélkül, hogy ennek valaha okát adta volna.
Mintha a zsidók Istene kezdettől fogva rendkívüli feladatra és sorsra szánta volna. Népének hü leánya; népének szenvedései lelkének lelkét sebzik. Ezeket a szenvedéseket hatalmas jelenetben látjuk, mely a darab legfőbb szépsége. Mikor azonban Holofernesz előtt áll a vakító szépségű nő, nem hogy irtóznék tőle, titkos vonzódást érez. Ezentúl élete szörnyű vergődés, melyet a költő viziós erővel megrajzolt.
Odaadása után éreznie kell, hogy szerette Holoferneszt, hogy tette nem önfeláldozás volt. Hát Holofernesz? A nő nagy hatással volt rá, de csak úgy, mint nőstény a hímre. Lelkét a férfi nem adta oda. Holofernesz továbbra is zord embererejének magányos magaslatán áll, a nőnek nincsen helye mellette. Judit megbecstelenítettnek érzi magát. Holofernesznek ő nem másfajta izgató szer, mint a bor; a bor mámorát fölváltja a szerelem mámora.
Ekkor érzi Judit, hogy Holofernesznek meg kell halnia, nem mert ki akarja irtani népét, hanem mert őt bántotta. De hátha méhében hordja Holofernesz gyermekét? Most jut tudatára tragikus sorsának. A nőnek nem lehet hivatása, hogy életet öljön: neki adni kell életet. A nemek harczában Judit a legyőzött fél. Szerelme átcsap gyűlöletbe, gyűlölete fásultságba. Kilépett rendeltetésének köréből és tönkre ment. Nem látta maga magát: mihelyt meglátta igaz mivoltát, megsemmisül. Saját magával ütközött össze és halálos sebet ejtett magán. Ha a szerző őt helyezi a darab kezdetén a darab előterébe, a szerző intencziót sokkal inkább érvényesülnek. Márkus Emma a misztikus Juditot felülmúlhatatlan erővel és hozzáértéssel játszotta. De mindvégig erős, hatalmas és megrázó volt. Ivánfi igazi asszir maszkot öltött és nagyon hangsulyozta azt a czinuzmust, mely az Übermensch lelkében él, de nem elég egyedül magát és az erő momentumait is erősen hangsulyozni.
Az egész előadás igen szép volt. A várbeli jelenet mozgalmasságával és erősen kiéleződő drámaiságával mély hatást tett. |