Az ember-majom

A teremtés egyik legkülönösebb állatai az emberszabásu majmok. Régebben még a tudósok is hajlandók voltak elhinni, hogy az ember a majomtól származott, hiszen a majom meg az ember között valóban annyi külső hasonlóság van, hogy nem is csodálkozhatunk rajta, ha ez még a tudományt is megtéveszthette egy ideig. A későbbi kutatásokban határozottan megállapitották, hogy az ember nem származhatott a majomtól. Azt azonban nem tagadja a tudomány sem, hogy valami közös ősből származhatott az ember is, a majom is; a fejlődés folyamán nagyon eltértek azután egymástól, jobban mondva: az ember tovább fejlődött, a majomfaj azonban megmaradt ősi mivoltában.

Az emberszabásu majmok között a legmozgékonyabb és legfurcsább a fehérszakállas gibbon, mely jobban szeret négy lábon járni, mint kettőn s a mikor két lábra áll, olyan furcsán tipeg, olyan ügyetlenül igyekezik szabályozni az egyensulyt két kiterjesztett karjával, hogy a halálos beteg ember is nagyot kaczagna rajta.

Nem ilyen mulatságos látványt nyujt a másik emberszabásu majom, az orangutang. Nem derültséget, hanem borzalmat kelt hatalmas, erős testével, mely bozontos, vörösesbarna szőrrel van fedve. Rettenetes az ábrázata; nagy fogai, véres szemei a bátor embert is megriasztják. Annál kedvesebb lakói az állatkertnek a csimpanzok, a melyeknek fajából különösen a csego-majom szokott nagy mulatságot szerezni a gyermekeknek. Az emberszabásu majmok e faja a legengedelmesebb.

A csego-majom értelmesebb a többinél és ezért olyan népszerű az állatkertben. De még nála is jobban magára szokta vonni az érdeklődést a gorilla, mely legjobban hasonlít az emberhez. Hatalmas testü állat ez s a mikor két lábon jár, valami otromba óriás embernek látszik. Ezért nevezik a vad benszülöttek erdei ember-nek. Mozdulatai félszegek, de azért mégsem mulatságos látvány a megjelenése; borzalmat kelt a szemlélőben, különösen akkor, ha dühöngeni kezd. A dühöngés jellemzi legjobban a természetét; a fogságban akármilyen jól bánnak vele, mindig mogorva marad. Érdekes, hogy csak a gyermekek képesek némiképpen kedvre hangolni: ha gyermeket lát, akkor egyszerre félbe hagyja dühös mormogását és tapsolni kezd örömében. A gyermekekre még akkor sem haragszik meg, ha megdobálják, ha ingerkednek vele.

A gorilla Nyugat-Afrikában él, s már kétezer évvel ezelőtt hirt mondott róla egy karthagói hadvezér. E szerint a karthagóiak, a mikor gyarmatok alapitása végett Nyugat Afrikába mentek Hanno vezérlete alatt, a Sierra Leone hegységein tul levő területre is eljutottak. Itt láttak azután gorillákat. Ezt irja róluk Hanno: „Egy öbölbe érkeztünk, melynek hátterében egy tóban levő szigeten vademberek laktak. A legtöbbjük szőrös testű nöstény volt; a tolmácsok gorilláknak nevezték őket. A himeket hiába üldöztük, nem birtuk őket elérni, mert szakadékokon kusztak át és kövekkel védekeztek.”

Három nőstény gorillát azután megfogtak a karthagóiak, de egyet sem tudtak közülök hazavinni elevenen, mert dühösek voltak és karmoltak. Végre meg kellett ölniök mind a hármat. Bőrüket azután Karthagóba küldték. E régi feljegyzés jól jellemezte a him gorillákat, a melyek roppant vadak és mindenféle támadással szemben megvédelmezik a szabadságukat.