A légy

Lakótársunk, hozzászoktunk, azt képzeljük, hogy másképen nem is lakhatunk, mint hogy legyek is lakjanak velünk. Ha bajunk is van vele, rendszerint csak azért, mert néha bosszantanak, mikor szunditani szeretnénk, vagy hogy reggel, nyári reggeleken, ők költenek fel. Meg hogy néha szemtelenek, éppen ott akarnak csiklandozni, a honnan kergetjük.

Ilyen a közfelfogás és belenyugszunk, hogy hát sok a légy. Pedig az nagyon lomha közfelfogás. Hogy mennyire, arra nagyon rávilágit az, hogy például Newyorkban a közönséges házi legyet tifuszlégynek nevezték el.

Azaz a tifusznak legnagyobb terjesztője a légy. De nemcsak tifusznak, hanem kolerának is, mindenféle fertőző gyomor és bélbajnak, gyermekbélhurutnak stb.

Egyetlenegy légyen hatmillió baczillust állapitottak meg. De egy millió, igy mondják, mindig van rajta. Ez ugyan nem mind kórokozó baczillus, de hogy a légy nem válogatja, az képzelhető. Pedig nemcsak rajta van baczillus, hanem benne is. A hol légypiszkot látunk, ott sohase lehetünk bizonyosak, nincs-e valami kóros fertőző tanya.

Hogy a légy csakugyan mennyi nyavalyát okoz, az ma már nagyon bőségesen van bizonyitva. Kezdve azon a tapasztalaton, hogy a légy mindenféle legcsunyább piszokra rátelepedik és onnan egyenesen akármi ételfélénkre, edényünkre. Próbákat is tettek, hogy belisztezték a piszkot és nyomon követhessék a legyeket, hova nem szállanak onnan. Ott volt bizony mindenütt. Pedig azt kell venni, hogy tifuszbetegeknek az ürülékbe a lefolyt betegség után még hónapokkal sem mentes a baczillusoktól. Tapasztalat az is, hogy mikor a partra kikötött hajók legénysége kolerás lett, a kolera ugy csökkent, a hogy a hajó a parttól távozott és a hogy a legyek elmaradoztak. Egész statisztikai táblázatokat állitottak össze arról, hogy akkor van legtöbb ragály, a mikor legtöbb a légy. Ez ott dühöng legjobban, a hol legtöbb a légy.

Hozzá kell szoknunk, hogy a házi légyben gonosz ellenségünket lássuk. A mely a piszokban él, piszokban kél és piszokból száll reánk, ételünkre. A trágya, kiváltképpen a lótrágya a tenyészhelye, de emberi ürülékbe is szivesen rakja petéit, azonkivül minden rothadó hulladékba. És borzasztó szapora. Egy nyáron egyetlenegy légyanyától olyan nagyszámu utódok keletkezhetnek, hogy először hat számjegyet kellene leirnunk és utána a tizenhat zérust. Tehát olyan szám, a mit kimondani se birunk. Szerencsére azonban ennyi még sem tenyészik, mert egy légynek a 120 petéjéből legfeljebb három válik anyányivá, a többit elpusztitja a sok pusztitója.

De ezek között legelsőnek az embernek kellene lennie. A mint Amerikában már ki is adták a jelszót, hogy a legyet pusztitani kell. Legelőször is eltávolitunk az emberi lakás közeléből mindent, amiben tenyészik. Élni ugy se ott akar a légy, ő teljesen hozzánk szokott! Már legalább ez a házi légy, és ez a veszedelemes. Szabadban nem él meg, elpusztitja a legelső hideg is, de egyáltalán ő az emberi melegben találja magát otthon. A mi pete a trágyában marad és a szántóföldre kerül, az a földben mind elpusztul, annyi ott az ellensége. Csak a közelünkbe nem kell engedni. És erre legjobb az ablakháló. A hol légy van, ott ablakháló is legyen. A szobában, konyhában ragadtakat pedig nem kell restelni, lepkehálóval összefogdosni. Nem kell minden légyre külön-külön pályázni, hogy kiszedjük a hálóból és megöljük. Szakértő amerikai polgárok szerint 2-300 is lehet összügyjteni a hálóban és akkor egyszerre végezni velök. Ők benzingőzbe fojtják, a mi azonban nem kötelező, a fődolog, hogy pusztuljanak a legyek.

Mindenkinek meg kell barátkozni azzal a gondolattal, hogy czivilizált ember házában ne legyen légy.