|
Strindberg
„Mindig örömmel olvasom Strindberget; többet foglalkoztatott bármelyik más szellemnél és tőle tanultam legtöbbet. Én előttem az ő hazájának – s talán korunknak is – ő a legérdekesebb költője. Egy fölényes tehetség, egy vágtató lángész, a ki a maga vágta uton rohan előre és a többieket messze maga mögött hagyja.” Brandes a maga essayjében Strindberg irásain keresztül nem próbálta meglátni Strindberg életét s nékem úgy tetszik, hogy ő s nyomán mások is épen ezért az irásait is rosszúl látják. Egy nagy keresőnek, az elveit épen a folytonos keresés miatt egyre változtató, soha meg nem állapodott nyugtalan szellemnek tartják Strindberget s könyveit e keresés történetének, dokumentumainak.
E felfogás szerint egy kezdettől fogva anarchisztikus, tekintélyromboló szellemnek gondolnánk Strindberget. Pedig épen ellenkezőleg: diszpozicziójánál fogva ideálokért lelkesedő s egyenesen vallásos ösztönü költő volt, a kinek tragédiája keserves gyermekkorában rejlik. Ez a gyermekkor elrabolta minden ideálját, egész hitét.
Minden, a mit szépnek, nagynak, nemesnek gondolt, hitványnak, kicsinek bizonyult előtte. Ez a csalódás rendítette meg az ő lelke harmóniáját, s haragjában, daczában a „A vörös szoba” czímű regényében végig vágta, végig korbácsolta egész Stokholmot. Ezért érzünk e regény minden fejezete mögött a legvégső szenvedélyig fokozott elkeseredést, lüktető drámaiságot.
A nagysága, fölényessége miatt magányosságra kárhoztatott Nietzsche-féle „Übermensch” drámája a Vörös szoba. Az Übermensché, a ki társaságra, kézszorításra vágyik, de mindenkit kicsinek, nyomorultnak lát maga alatt, s egyedül, társtalan, árván marad. A ki nem tudja megbocsátani a hibát, a kicsinyességet, az aljasságot, s a kinek mégis mindenütt ezt muszáj látnia. A ki nem tud elhelyezkedni egy hazugnak itélt társadalom keretében. Egy másik nagy magánosa is van a skandináv irodalomnak. A norvég Knut Hamsun. De a Knut Hamsun magános hősei saját magukkal meghasonlottak; Strindberg – a társadalommal hasonlott meg. Knut Hamsun hősei nem bírnak a saját lelkük érzelmi túlfeszültségével s elvonulnak erdőkbe, ismeretlen, idegen helyre, hogy magukra maradva próbáljanak kibékülni saját magukkal.
S tragédiájuk épen azzal lesz teljessé, hogy akárhogy menekülnek is az ember elől, mégis muszáj érintkezniök velük. Ha ismeretlen emberekkel is, de kell. S lassan-lassan a legfélreesőbb helyeken is belesodródnak, beleszövődnek emberi érdekkörökbe, az elszakított szálak helyett újjak fűzik őket a társadalomhoz, megzavarják az önmagukkal való leszámolás nyugalmát, s teljes meghasonlásba hajszolódnak. Knut Hamsun emberei azért gyűlölik a társaságot, mert – társaság. Strindberg azért ostorozza, azért gúnyolja (a vérig!), azért leplezi le kíméletlenül, szinte brutális igazmondással a társaságot, mert nem tud beléilleszkedni. Nem azért keres ő elveket, igazságokat, mert régi elveiben, igazságaiban csalódott, hanem melyeket megvalósíthatna az emberek közt. A dogmákban nem csalódott ő soha, a menynyiben társadalmi dogmák voltak, de – az emberekben mindig.
Az emberekkel egy dogmát sem valósíthatott meg. Csak egy példára hivatkozom: írásai után nőgyülölőnek kellene Strindberget tartanunk. S mégis háromszor házasodott. Tehát kereste a nő-idált s hitt a létezésében. S ha most a háromszori házasodás ténye mellé odaállítjuk nőgyülölő drámáit, élén „Az atyával”, megállapíthatjuk, hogy írásai tisztán reakcziós természetűek. S mint minden, a reakczió is teljes mértékű nála.
A mi gyötrelmet, keserűséget okozott neki a társaság, a nő, azt ő még csak fokozta a „pohár csordultig való kiürítésével”. Leplezetlenül, szinte gyönyörködve tárogatja előttünk sebeit, vívódásait. Mert Übermensch s csak a végletek közt találja meg lényének kifejezési formáit. Az önkínzásig, a saját lelkének sanyargatásáig túlozza meg nem érdemelt szenvedéseinek újra – meg újra való átélését. És az előbbi mondatban ezen a pár szón van a hangsúly, hogy „meg nem érdemelt”. Érzi ő ezt, teljes tudatában van fölényének. Übermensch voltának. S az ő szenvedése ezen a ponton homlok egyenest ellenkezik Dosztojevszky hőseinek szenvedéseivel. Dosztojevszky hősei mondhatni biblikus szenvedők.
Mert ők is nyavalytörősek, háborgósak, testi-lelki betegek, mint a Biblia nyomorultjai. De ők mintegy rászülettek a szenvedésre. Nékik élvezet, gyönyörűség a szenvedés, felemelkedés a megalázkodás. Ők azok az alázatos lelkek, a kik ha arczul ütötték őket, odatartják a másik arczukat is; a kik így imádkoznak: Uram, tegyél méltóvá engemet az én szenvedésemre. A Strindberg élete is végig szenvedés. De ebben a szenvedésben nincs semmi megalázkodás, semmi szolgalelkűség. Mert nála nem lelki dispoziczió a szenvedés, nem szükséglet, hanem egy csalódásokkal, kiábrándulásokkal tele élet reakcziója. Egy minden kincséből kifosztott lélek, büszke, daczos magányossága. S a ki ismerni akarja Strindberget, és megítélni, annak először is életrajzi köteteit kell elolvasni:
(Egy szolgálóleány fia; Egy lélek kifejlődése; Inferno; Legendák; Egyedül stb.) és ez irások keretébe beilleszteni A vörös szobát, A gót szobákat, A fekete zászlókat, Az atyát és egyéb könyveit, drámáit, regényeit. S én épen ezért tartom Strindbergnek, az embernek szempontjából érdektelenebbnek történeti és természettudományi irásait. Az utóbbiakban a reakczió nem aktiv, csak passziv. Egy harmóniát kereső lélek mindennek való megpróbálkozásának dokumentumai azok. Mindenesetre mutatják, hogy a terület, melyen Strindberg szelleme uri erővel uralkodott, határt nem ismert. Élete végén, irásainak utolsó korszakában már-már úgy tetszett, hogy mégis meg fogja találni Strindberg lelkének harmoniáját.
Megpróbálta a legnagyobbat, átölelni s magába olvasztani a mindenséget. Úgy tetszett, mintha gyermekkori vallásos dispozicziója teljes erővel ébredezve segíteni próbálta volna háborgó lelkét. De már későn. Sokkal többet csalódott és szenvedett már akkor, mert részleteiben akarta átölelni a mindenséget, semhogy most egyszerre, a részleteket elfelejtve foghassa át; s az ő megkinzott, meggyötört lelkét a vallásos ösztön még olyan erős életre kelése is csak egy formátlan, dogmátlan miszticzizmusig tudta emelni s megnyugvás, harmónia helyett új kétséget, új kérdőjelet plántált a szívébe. A gyermekkor kisérhette az élete alkonyába forduló embert. |