Fáradton unalomtól, tikkadva nyár hevétől,
Várom az édes álmot az alkony szellőjétől,
Ülök a tengerparton, a szememet lezárva,
Hallgatok elmerengve a habok morajára.
Játszanak a hullámok a méla esti csendben,
A szikla, melyen ülök, csapdosva meg-megrezzen.
Ah! ring, ring már a lelkem, mint bölcsőben a gyermek,
A hűs szellők suhognak, az álmok szárnyra kelnek!
...És látok fenn a légben füstfelhőket gomolygva.
Látok a füstfelhőkkel madarakat szállongva:
A hegy megöl szállongnak, hol tűzben áll az erdő
S a hol a bérczek ormán lánggal vegyül a felhő.
Sasok, hollók, pintyőkék, keselyük, vadgalambok,
Rajokban kavarognak, víjjog, sikolt a hangjok;
A nagy sasok repülnek csőrükben cserfaággal.
Az énekes madárkák kicsiny bokor galyával.
És látom, hogy velük van ágon-gallyon a fészek,
A mellyel menekülve a vándorútra készek
És látok a felhőkön nagy lángbetuket írva:
„Madarak vándorút ja lesz a magyarnak sírja”…..
Reszketve félelemtől, elütöm rémes álmom.
A parton termek ismét az első napsugáron;
Aczélhajók előttem, habot tajtékba törve.
Most kelnek útra épen és szállnak mind előbbre.
Emberrajok hajókon mint fellegek gomolygnak,
A parttól elszakadva, mint madarak vijjognak,
Magyar hazám szülötti, jól ismerem, szegények!.
Pártos viszály tüzétől otthon ínségben égnek.
És menekülnek ők is sűrű, sűrű rajokban.
Nézek utánuk s szivem sajogva meg-megdobban.
Könnyem is velük úszik a rengeteg hullámon, -
Látom hazámnak vesztét és ez már nem is álom!
Fejes István
