A mikor Darwin 1871-ben kiadta az ember származásáról szóló elméletét, a tudósok azt hitték, hogy a nagy és feltünő emlősállatokat már mind ismeri a tudomány. De ez tévedés volt, mert azóta egésze sereg kisebb emlősön kívül ráakadtak a középafrikai őserdőkben az okapira, erre a hatalmas emlősre, a mely a zsiráfnak egyetlen élő rokona.
De az nem igen volt valószinű már Darwin korában sem, hogy a föld valamely félreeső zugában még fel nem fedezett élő ősemberek, ugynevezett majomemberek maradtak volna. Majomembernek nevezi a tudomány azt az ősalakot, a mely közös őse volt egyrészt az embernek, másrészt az embermajmoknak, az orángutángnak, gorillának, stb. Majdnem bizonyos volt, hogy ez az ősalak elpusztult, minthogy a fejlettebb alakokkal nem birta a létért való küzdelmet.
De bizonyos volt az is, hogy ha az élők között hiába keresték is az átmeneti ősalakot az ember és a majom között, ennek az ősalaknak maradványait a föld rétegeiben esetleg meg lehet majd találni. Igy aztán kutatták is hát a fosszilis vagy megkövült majomember csontmaradványait. De a föld sokáig mélyen hallgatott és nem adott feleletet.
A tudomány az emberszabásu majmok ősi maradványaiból lassanként körvonalozni igyekezett időközben azt az ősalakot, a melyben egyesülniök kellene a majom és az ember jellegző vonásainak. Eszerint ennek az ősalaknak rövidebb karjai volnának, mint a ma élő gibbonmajomnak; felegyenesedő járásához még jobban alkalmaszkodó lábak és czombok járulnának; s végül olyan agyveleje volna, mely körülbelül középütt állana a gibbon és a legalantasabb emberfajták agyveleje között.
1890—ben egy fiatal hollandi orvos, Dubois Jenő, Jáva szigetén nagy ásatásokat végzett; hogy ott keresse az állat és ember közti átmeneti forma ásatag maradványait, s négy évvel később azzal a határozott állitással lépett a világ elé, hogy megvan a majom-ember. Egy folyópart tufarétegéből került ki ez a döntő lelet: egy zápfog, egy koponyatető, távolabb még egy zápfog és végül egy bal felsőczomb.
A csontváz többi részét nem tudták megtalálni; de ebből a négy csontból, a mely összetartozott, jogosan lehetett következtetni valami átmeneti alakra a majom és az ember között.
Nagy harcz keletkezett Dubois jelentős fölfedezése körül. Dubois azt állitotta, hogy mikor az ősgibbon emberré fejlődött a majomemberen keresztül, nem valamennyi majomember lett emberré, s Dél-Ázsiában például a kész ember mellett éltek még az utolsó majomemberek is, és ezeknek csontvázaiból talált meg néhány töredéket Dubois.
Megerősiteni látszott Dubois feltevését az ugynevezett „neandervölgyi koponya” is, melyet 1856-ban találtak nem messze Düsseldorftól Mettmann mellett. Ez a koponya minden más ismert emberi fajtától eltér feltünően lapos alacsony homlokával, de állatiasan kinyuló szemöldök dudorodásaival. A mikor leirták s vele csaknem egyidőben Darwin is közrebocsájtotta az elméletét, azonnal hire ment, hogy már ez is valami majomember koponyája; ma már tudjuk, hogy ennek a koponyának tulajdonosa már minden fontos dologban valóságos ember volt.
Ha a neandervölgyi koponya laposságát, homloktalanságát, a szemöldök csontnak erős kidudorodását fokozottabb mértékben képzeljük el, a jávai majomember tipusát kapnók. Annyit ezzel a lelettel mindenesetre bizonyithatni véltek, hogy valaha olyan emberfajta élt Európában, mely nem sokkal ugyan, de mégis alacsonyabb fejlődési fokon állt, mint valamennyi ma élő fajta és pedig olyan irányban, mely a majom- és emberjellemvonások keveredésére mutat vissza.
