Séta a lipótmezei elmegyógyintézetben
Olyan az a hatalmas park, amelynek közepén az elmebetegeket gyógyító intézet kétemeletes épülete áll szomoruan, sárgára festve, mint egy gyönyörű kastély angol kertje.
Amikor bementünk a kapun, amelyen belül egészen más világ van, mindjárt szembe találtuk magunkat az intézet legnevezetesebb lakójával, Krikkay bácsival, a Világszellemmel. Ez a folyton mosolygó öreg úr, aki valamikor nagy tisztességet töltött be Szegeden, az első pillanatokban épeszű ember benyomását teszi és csak akkor döbben meg a látogató, amikor Krikkay bácsi beszélgetés közben hirtelen felkiált:
- Tudja-e ki az első a világon?
- Ki?
- Először jön a Világszellem, azután az Isten, azután jön Shakespeare, aki a dühöngő osztályon van, azután következnek a klasszikusok és csak utánuk lehet szó a többi emberekről.
Odébb a padon figyelemmel hallgatja a szavaló szellemóriást és idősebb nő, aki szomoru, fénytelen szemekkel bámul a zöldelő park fái közé. Folyton esernyő van a kezében, félve tartja a feje fölé és amikor megkérdezzük, miért csinál ugy, csodálkozva, ijedten mondja:
- Hát maguk nem érzik a rettenetes jégesőt? Hiszen agyoncsapja az embert. Miért nem tartanak maguk is esernyőt a fejük fölé? Nehát, ezt nem láttam még. Igazán rettenetes, hogy vannak emberek, akik így nem vigyáznak magukra.
Elhagyjuk a parkot, ahol a csöndes betegek sétálnak, fölmegyünk az épületbe, ahol már dühöngő őrülteket őriznek. Épen a fölvételnél vagyunk. A székben, szemben Fabiny dr. főorvossal, egy dühöngő beteg ül, akit most hoztak a fürdőkádból, mert csak hideg vízzel sikerült lecsöndesíteni.
A szomszédos szobában villannyal csillapítják az őrülteket. A villanyos székben ül az az ember, aki még reggel ölni akart, de most szelíd bárány, azt a másikat pedig a vékony drótokon keringő villanyos áram szelídítette meg. Gosztonyi dr. a villanyos terápia főorvosa épen az áramot igazítja, Hajós dr. pedig ügyel a betegekre, akik mellett magyaros, zsinóros ruhában ott áll az ápoló is, hogy kéznél legyen, ha azok nyugtalanok.
Az osztály előtt vannak a zanderező székek, ahol a béna betegeket kezelik. Az egyik székben evezők mozgatják a kezeket a másikban a láb mozog.
Innen az ötös számu kertbe megyünk. Ez a legrettenetesebb hely az egész intézetben. Amikor belépünk a kapun, szemünkbe ötlik a borzasztó kép. Hadonászó, üvöltő, ordító emberek őrült kavarodása hullámzik itt; a sétálókon, akiknek legtöbbje hangosan gesztikulálva egymagában rója a kert kavicsos utját és soha többé nem kerül az épeszű emberek társadalmába, meglátszik a sötét agyvelő minden borzalma.
A világon talán nincs rettenetesebb látvány, mint az az ötös számu kert. Leírni azt ami itt van. Ezt látni kell, hogy megértsük: mivé lehet az ember, ha megzavarodik az agyvelője.
A padok, asztalok körül emberek ülnek. Hajlott hátu, lassu beszédű, fénytelen szemű, tépett ruháju, szomoru emberek. Az egyik közülük épen rajzol. A fehér papiroson gyorsan, érthetetlen gyorsasággal szalad a keze. S alaku görbe vonalak gyorsan födik egymást a papiroson, fekete tömeggé formálódnak, az ember pedig rajzol, rajzol tovább, a többiek bámulják a munkáját, előtte hatalmas kék ív papíron formátlan görbe vonalak és a „tanár úr”, aki embert ölt, gyilkolt és beteg elméje miatt került a börtönből az elmegyógyító intézetbe.
Odébb egymagában ül a sakktábla mellett egy tanárjelölt, aki azt hiszi, hogy az Istennel játszik sakkot. Ha valaki leül szemben vele, dühösen elkergeti, maga mellet azonban megtűr mindenkit. Most is ott áll mellette egy utazó, aki azt kiszi, hogy olyan gépet talált föl, amely krumplifákat növeszt.
Menjünk el innen. Rettenetes a levegő, borzalom minden pillanat és kín nézni a buta vigyorgást, amely utunkon kísér. Fölmegyünk az első emeletre. Keresztülmegyünk a penzió gyönyörű folyósólyán, azután látjuk a tantermet, ahol az ápolókat tanítják.
Eddig ugyanis sok panasz merült fel azért, hogy brutálisak az ápolók, ezért a miniszter nemrég létesítette az ápolói tanfolyamot, amelyen az elmebetegekkel való bánásmódra oktatják a férfi- és a nőápolókat. Fabinyi dr. főorvos, a tanfolyam vezetője, épen a koponya szerkezetét magyarázza a figyelmesen hallgató ápolóknak, a baloldalon idelátszik a csontváz, amiről az emberi test szerkezetét tanulják.
Szomoru kötelessége van ezeknek az embereknek. Ők tartják féken azt a több száz embert, asszonyt, akiket szomoru sorsok idekötött ehhez a házhoz, és amikor már rég tul voltunk a kapun és nem láttuk az Oláh Gusztáv dr. igazgató által olyan modernül és nagyszerűen vezetett intézetet, még akkor is arra gondoltunk, hogy a legborzasztóbb foglalkozás ezeké az ápolóké és igazán sokszor még azt is – megbocsátani soha, de – érteni lehet, ha egyikük-másikuk brutális lesz és egy pillanatra kivész belőle az emberi érzés. Igaz, hogy az olyan ápolót, akivel ez megtörténik, mint hivatására alkalmatlant, azonnal el kellene bocsátani a szolgálatból; erre csak olyan emberek valók, akiket az egyéniségük és humánus gondolkodásmódjuk különösen alkalmassá tesz szolgálatukra.
Hiszen még elképzelni is borzasztó, hogy a maga cselekedeteinek, gondolkodásmódjának és érzéseinek kormányozására képtelen szegény elmebeteg az önmagán való uralkodásra képtelen ápoló vagy könnyen izguló, hiszterikus ápolónő gondjaira legyen bízva. A lipótmezei elmegyógyintézet humánus érzésű orvosai mindent elkövetnek, hogy az ápolókat és ápolónőket minél alkalmasabbá tegyék nemes és valóban hősies hivatásuk teljesítésére: az emberiség legszerencsétlenebb és legszánalomraméltóbb páriáinak, élőhalottjainak gondozására.
Sajnos, hazánkban még nincs elég elmegyógyintézet s ezrével sínylődnek országszerte az elmebetegek gondozatlanul.
