Vámbéry Ármin

1832 – 1913

Nyolcvankét éves korában, de szellemi erejének teljes birtokában hunyt el a nagy orientálista tudós, akit velünk együtt gyászol az egész tudományos világ. Ama kevés nagy embereink egyike volt ez az igénytelen külsejü öreg ur, akinek hatalmas lángelméje és szivós akaratereje keresztültörte a magyar kultúra szük határait s polgári származása dacára is koronás királyok barátságával dicsekedhetett. Ha ugyan tudott volna dicsekedni! Mert igazi megtestesülése volt a szerénységnek, noha Viktória királyné és Edwárd király a szeretet és nagyrabecsülés jelével elhalmozták, az angol nép pedig az ő szavára indult el, milliárdokat áldozva és tenger vért ontva, hogy Ázsiát hatalmi szférában bevonhassa.

Mint egy uj Kolumbus: Vámbéry is óriási területeket szerzett közvetve Angliának, melynek világhatalmi pozicióját ez a szegény, dunaszerdahelyi zsidófiu növelte és erősítette meg Ázsiában. És most, hogy meghalt: a tudomány egyik koronázatlan királyát, mi pedig hazánk egyik nagy fiát vesztettük el benne!

Huszonnyolc éves korában indult el, az Akadémia szerény támogatásával, hogy átkutassa Bokharát, ahol akkor – kerek félszázaddal ezelőtt – a bokharaiak vad fanatizmusa kegyetlen halállal fenyegetett minden európait. Ezer életveszedelem között járt a pusztákon, a rabló nomádok közt, mint igazhivő dervis és oly kitünően játszta szerepét a rongyokban, hogy a „sánta dervis” szentségének és nagy tudásának csak hamar híre futott s a vad törzsfőnökök mind az áldását kérték! Négy évig játszott a halállal naponta s aztán Perzsián keresztül Londonba utazott, ahol királyokat megillető tisztelettel fogadták.

Az oxfordi világhirű egyetem tanszéket ajánlott föl neki; de Vámbéry nem fogadta el: meg akart maradni nekünk, a mi tudományunk dicsőségének. És élete végéig dolgozott; szorgalmas munkatársa volt a Tolnai Világlexikonának is, melyben a magyar kultura egyik legszebb hajtását látta. Ezért kétszeres veszteségünk nekünk és olvasóinknak.