Verdi emlékezete

A zenei világ ebben az esztendőben Verdi emlékezetének áldoz. Ez az esztendő századik fordulója már annak, hogy egy kis olasz falucskában - Roncoleban - megszületett az olasz Opera reformátora és az új olasz zene-dráma megteremtője és Rossini után a földkerekség legtermékenyebb zeneszerzője: Verdi Giuseppe.

Nem minden operája aratott nagy sikert, de a Trubadur, Rigoletto, Aida, Othelo és a Traviata melódiái millió és millió lelkei üdítettek már föl és megszerezték Verdi számára a halhatatlanságot.

Ezernyolczszáztizenhárom október tizedikét írták akkoron, a mikor Carlo Verdinek, a roncolei kis szatócsnak és feleségének, Uzini Lujzának fia született, ki a keresztségben a József nevet nyerte el. Szegényes sorban élt a Verdi család. A szatócsboltból meg a kis csapszékből gyéren folydogált a jövedelem és épen csakhogy a napi megélhetést biztosította.

Elhagyott, csöndes kis falucska volt ez a Roncole, a hol már eseményszámba ment az is, ha egy-egy vándormuzsikus betévedt és néhány rézgarasért rá-rázendített hegedűjére. Ezek a vándormuzsikusok jelentették a kis Verdi-gyerek számára az egész zenei világot és a fiúcska ájtatosan hallgatta kornyikálásukat.

Imádta a zenét és később, a mikor a templomban, mint ministráns-gyerek, az orgona hangjait hallhatta, annyira megfeledkezett mindenről, hogy a miséző pap, az istentisztelet végeztével, keményen megdorgálta és haragjában lelódította az oltár lépcsőiről.

Többé tehát már az orgona-hangjaiban sem gyönyörködhetett és ez valósággal búskomorrá tette, a míg végre apja meg nem hallgatta könyörgéseit és egy ócska spinétet nem vett neki. Nagy áldozat volt ez a kis szatócstól, de megtette, mert felismerte fiának nagy zeneszeretetét.

És ettől kezdve a roncolei templom öreg orgonistája már rendszeresen tanítgatta a kis Verdi fiút, a ki gyönyörűen haladt első tanítómesterénél. De Roncoleban nem volt elemi iskola és a fiúcskát a szomszédos Bussebo-községben íratták be iskolába, így hát meg kellett volna szakítania zenei tanulmányait. De a Giuseppe-gyerek inkább naponta átgyalogolt Roncoleba és tanult tovább.

Néhány év mulva, a mikor tizenegy esztendős volt és tanítómestere nyugalomba vonult, az öreg orgonista ajánlatára - őt fogadták föl templomi orgonistának, a miért évi harmincz líra fizetést kapott. És az új orgonista télen, nyáron, fagyban és szélben, minden vasárnap és ünnepnap hazagyalogolt Bussetňbňl, hogy otthon orgonáljon. Otthon is tisztelték az erős akaratu fiacskát, de Bussetóban - a hol a műkedvelő muzsikusoknak egylete is volt - már mint komoly muzsikust becsülték.

Barezzi, a zenekedvelők egyesületének elnöke, házába is fogadta és ekkor nyílott először alkalma a kis Verdinek, hogy első zenei szerzeményét bemutassa „a nyilvánosság” előtt. Tizenöt éves volt ekkor és katona-zenekari nyitányával akkora sikert aratott, hogy pártfogója - Barezzi - elhatározta, hogy kiképezteti. Milanóba küldte tehát, a konzervatóriumba. De ott Verdit, a fölvételi vizsga után, nem vették föl és úgy találták, hogy tehetségtelen, a kiből sohasem lesz semmi.

A serdülő fiúcskát végtelenül lesújtotta ez az elutasítás. De azért nem csüggedt; bízott a saját tehetségében és akaraterejében. És egy évtized mulva már egész Itália az ő nevétől volt hangos és alig telt el még ujabb egy-két évtized, a mikor az olasz király rendeletére a milanói konzervativumot – ugyanazt, a hol nem akarták fölvenni - Verdi-konzervatóriumnak nevezték el, az akkor már világhírű, ünnepelt komponista nevéről.

Huszonnégy éves volt Verdi, a mikor első operája (Oberlo) szinre került és olyan meleg, őszinte sikert aratott vele, hogy rögtön három újabb operát is „rendeltek” nála. A három opera közül kettőnek a szövegkönyve nem tetszett neki és a harmadikat sem akarta megzenésíteni, mert ez vígopera lett volna és ahoz most egyáltalán nem volt hangulata, mert hiszen felesége és két gyermeke, alig hét hónap alatt, épen ez időtájt halt meg.

De az impresszáriója nem tágított és a szerződésre hivatkozva kényszerítette, hogy megírja az „Egy napig király” víg-operáját, mialatt a szíve tele volt gyászszal és fájdalommal. A darab - természetesen - megbukott és Verdi csak Nabucco czímű operájával tudta kiköszörülni ezt a csorbát, a mely művészi hírnevén esett.

A Nabucco-nak azután annál nagyobb sikere volt és ezzel vetekedtek következő új operája „A lombardok,” de egész Európára szóló hírnevét csak a „Hernáni”-val alapította meg. Ezernyolczszáznegyvennégy márczius kilenczedikén került ez színre először a veneziai „Teatro Fenice”-ben. Ugyanebben az esztendőben Rómában is premierje volt Verdinek, a hol A hét Toscani czímű operáját adták elő.

De sem ez, sem pedig még ujabb nyolcz operája - a "Jeanue d'Arc”, „Alzira”, „Attila”, „Macbeth”, „A rablók”, a „Corsaro”, „Louisa Miller” és a „Stiffelio” - nem tudta megközelíteni a Hernani sikerét. Félsikerek, félbukások voltak ezek, mintha Verdi megállt volna zenei pályáján, holott épen fejlődött, lépcsőről-lépcsőre haladt az olasz opera megreformálása felé, csakhogy a publikum nem ismerte fel törekvéseit.

Ezután írta meg Rigoletto czímű operáját. És ő, a ki máskor kétkedve nézett egy-egy dalművének bemutatója elé, most bizonyos volt abban, hogy nagy sikere lesz. A veneziai Fenice színház mutatta be először ezt a Verdi operát is (1851 márczius 11-én) és másnap már a Rigoletto híres dalát énekelték gondolások, urak és dámák, mindenütt a lagunák városában.

Verdi ebben az operájában szakított először a régi olasz operák tradiczióival és itt igyekezett először arra, hogy a zene is jellemezze a drámát és hogy maga a zene is karakterizálja hőseit. Ugyanez a törekvés még fokozottabb mértékben tapasztalható a következő két operájában, A troubadúr-ban és a Traviata-ban.

Mind a kettő 1853-ban került először színre, páratlan, világra szóló sikerrel. A bemutató után a párisi Nagy Opera felszólította, hogy egyenest az ő számukra írjon most már egy dalművet és a következő esztendőben már színre is került Parisban a Szicziliai vecsernye.

Ujabb egy évtized alatt négy ujabb operával lépett a nyilvánosság elé Verdi. (Fekete a szájú Simon, Álarczosbál, A végzet hatalma, Don Carlos). Róma, Szentpétervár és Páris színházaiban kerültek színre először ezek az operák és három világváros zenei publikuma ez időtájt csak Verdit ünnepelte.
De legnagyobb sikerét mégis csak az Aidával aratta.

Ezernyolczszázhetvenegyben az egész művelt világ óriási érdeklődése mellett készültek ünnepiesen megnyitni a szuezi-csatornát és az egyiptomi kedive, hogy az ünnepség fényét emelje, fölszólította Verdit, írjon egy egyiptomi tárgyú operát, a melyet csatorna megnyitásakor Kairóban fognak először előadni.

Az opera tárgyát maga a kedive választotta és Verdi teljes egy esztendőt dolgozott új operáján, a mely 1871 deczember 24-én került színre Kairóban. A nagy világlapok külön zenekritikusokat küldtek ki erre az alkalomra, de maga Verdi nem volt ott az Aida kairói előadásain. A tenger betegségtől félt és mint közel hatvan esztendős aggastyán, nem merte a hosszú tengeri utat megkoczkáztatni.

Egyedül az egyiptomi alkirálytól 200,000 frankot kapott az Aida-ért Verdi és a kairói bemutató után Milanóban, majd Párisban is óriási sikert aratott ezzel az operájával. A pátriárkák korát is elérte már Verdi, a mikor megírta a milanói Scala-színház számára Othelló-ját. A siker talán még nagyobb volt, mint a mit az Aidá-val aratott és ez még fokozta a munkaerős aggastyán alkotókedvét. Elhatározta, hogy vígoperát ír Falstaffról, a minek híre is ment a zenei világban és - senki sem mert hinni a hírnek. Mindenki tudta, hogy első - és eladdig egyetlen - vígoperájával milyen balsikert ért és most, nyolczvan esztendős korában merészelne vígoperát írni, a mi fiatalon, erejének teljében sem sikerült neki.

Pedig a hír igaz volt és a nyolczvan esztendős aggastyán, a ki eddig csupa drámai operát irt, rövidesen elő is adatta a Falstaff-ot. Ez volt utolsó alkotása. A sors kegyes volt hozzá és még nyolcz esztendőt ajándékozott neki, a melyet csendes és békés nyugalomban élt le. Ezerkilenczszázegy január huszonkilenczedikén halt meg, nyolczvannyolcz esztendős korában.

Balla Ignácz.