Magyarország bekerítése

A szláv áradat egymásba ömlésének egyik legerősebb gátja és akadálya a közéjük ékelődött Magyarország. Nyilvánvaló volt tehát, hogy a szláv agitáció most fokozott erővel intéz rohamot e gát szétrombolására, aláaknázására és szétmorzsolására. Ez a veszedelem egyik forrása.

A másik meg az, hogy a háború eredménye földben is öntudatban is megnövesztett a szomszédságunkban olyan államokat, a melyeknek fajrokonai tömegben élnek Magyarország földjén. És minthogy evés közben jön meg az étvágy, biztosra lehet venni, hogy ezekben az államokban most ezeknek a "testvéreknek" a "fölszabadítása" lesz a jelszó.

Hogy a szláv propaganda, mikor a szláv testvériség harczos zászlaját kibontotta, mirólunk se feledkezett meg, ennek a bizonysága most kerül a világ elé annak a nagy pörnek a keretében, a melynek közel kétszáz ruthén vádlottja most áll a mármarossszigeti biróság előtt. Csábítók és csábítottak, a muszka bujtogatás eszközei és áldozatai vegyesen.

A felvidéki ruthén népet idáig mindig hazafias és megbizható nemzetiségnek ismertük.
Mi a magyarázata, hogy egy csomót most ilyen gyászos szerepben látunk közülök? Az orosz bujtogatás gonosz ravaszsága. A ruthén nép borzasztóan szegény és rendkivül vallásos. A pétervári szent szinódus által dirigált pánszláv propaganda, ezen a két ponton zúdíotta rája a kisértés erejét. Agitátorok elhitették az együgyü néppel, hogy a legigazabb hit az orosz vallás, ennek a papjai a legtisztább erkölcsűek és a lélek üdvözlésének legfontosabb forrása.
Elhitették velük azt is, hogy az orosz czár hadai már legközelebb el fogják foglalni Magyarországot és a kegyelmes czár, a ki egyuttal pápája is az orosz vallásnak, a legelőket és erdőket az ő új hívei között fogja fölosztani.

De hogy a veszedelem másik forrása is működik, ezt az Erdélyből érkező panaszok bizonyítják. Ezt a veszedelmet a mi "szövetségesünk" Románia zúdítja ránk azzal, hogy valósággal toborozza a kivándorlókat az oláhlakta vidékekről.

Ügynökei utiköltséget adnak ezeknek a kivándorlóknak, Romániában pedig szolgálatba helyezik őket. De nem azért, hogy ott állandóan megtelepedjenek. Hat-nyolcz esztendeig maradnak Romániában és ez alatt az idő alatt mindenféle kedvezéssel Nagy-Oláhország apostolaivá nevelik őket. Akkor azután, természetesen nem üres zsebbel, visszaküldik őket, hogy itt magyarországi fajrokonaiknak szerte hirdessék: milyen kitünő, jó dolguk van azoknak, a ki a román uralom alatt élnek és milyen nagy szerencse lenne, ha Erdély is Romániához tartozna.

Ime a magyarság bekerítésének rettenetes munkája úgy északi, mint keleti határainkon. Ellenségeink aláaknázzák az országot, hogy az adott pillanatban fölrobbantsák és darabokra tépjék. Megijednünk nem szabad, de hogy résen legyünk, legelemibb kötelességünk. A magyarság e veszedelmekkel szemben, oly egységes kell, hogy legyen, mint egy összeszorított, hatalmas ököl. De vajjon a veszedelmeknek e nyilvánossága képes lesz-e megteremteni ezt a csodát, hogy a magyarság egy egységbe forradjon össze? Ez életünk kérdése.