A lengyel kérdés

Lengyelországot a XVIII. század utolsó harmadában háromszor is (utoljára 1795-ben) felosztották egymás között a környező nagyhatalmak. Galícia lengyel és ukrán lakossággal az Osztrák-Magyar Monarchiához került, Poznan vidéke lengyel és német népességgel Poroszországhoz, a későbbi Németországhoz.

Az ország szívét Varsó városával, és keleti területeit litván, fehérorosz és ukrán népességgel Oroszország kapta. Lengyelország megszűnt létezni, ill. puszta földrajzi fogalommá vált.

1915-ben az eladdig orosz birtoknak számító központi, majd később a keleti területek is német fennhatóság alá kerültek. Mi legyen a terület sorsa? A Monarchia politikusai között felvetődött egy osztrák-magyar-lengyel trializmus gondolata, vagyis az addig is autonómiával rendelkező Galícia és a most elfoglalt Orosz-Lengyelország egyesítése Habsburg korona alatt.

Ez a megoldás adta volna a legtöbb esélyt arra, hogy a központi hatalmak ügye az oroszokkal szemben lengyel támogatásban részesüljön. Az elképzelést Bécsben és Budapesten is ellenezték, Berlin kategorikusan elutasította, a varsói lengyeleket meg sem kérdezték.

Végül a német akarat érvényesült: formálisan kikiáltották Lengyelország önállóságát, de a tartomány ténylegesen német uralom alatt állt, és nem egyesítették a Poznan környéki lengyel területtel sem. Így sem a lengyel egység, sem a (valódi) lengyel függetlenség nem valósult meg.

Ami történt, senkinek sem kedvezett: a lengyeleknek legkevésbé, de tulajdonképp a németeknek sem: területeket hódítottak meg, de oroszellenes szövetségesre, katonaanyagra nem tettek szert. A lengyelek zöme egyként gyűlölte az oroszokat és a németeket, és független országról álmodozott.