Olaszország volt az első állam, amelynek ellenünk való háborús beavatkozására számítanunk kellett. Amint Olaszország nem állt mellettünk a háború kitörésekor, világos volt előttem, hogy legfőbb igyekezetünket arra kell fordítanunk, hogy ne vegyen részt benne ellenünk.

… Az a benyomás erősödött Rómában, hogy csak tűzzel-vassal lehet célt érni. Ezzel a béke kilátásai súlyosan kompromittáltattak. Ha az olasz kormány a békés megoldásban bíznék, visszatartaná az agitációt, és nem fegyverkeznék. Így azomnban háborúra készül, és a készültség nyomában növekszik az olasz önérzet, és válik könnyebbé a háború elhatározása. Az ellenünk való agitációt szabadjára bocsátják, sőt előmozdítják, ami mind nehezebbé teszi a békés megegyezést. …

De mindezek ellenére a[z olasz] parlamenti többség a neutralitás híve. … Én törekedtem ez idő alatt Olaszországban azt a hitet felkelteni, hogy mi barátságot érzünk iránta, és annak daczára, hogy nem tartott velünk, hajlandók vagyunk vele megegyezni. …

A későbbi pótajánlatok [a Monarchia átadja az olaszlakta területeket a békéért cserébe – U.I.] pedig sűrűn egymásután akkor jöttek, mikor az olasz kormány már megegyezett az antanttal … azonban annyi nagy erő ellenzi a háborút, hogy még ekkor sincs végleg elveszve a játszma.

Ha ez a válság korábban üt ki, mikor nincs még megegyezés az antant és Olaszország között, mikor még nem vált általánossá az az érzés, hogy a megegyezést nálunk olyan megalázásnak tekintik, amelyet amint lehet vissza fognak csinálni, akkor talán még rendbe jöhetett volna minden.

Andrássy Gyula gróf, az utolsó közös külügyminiszter emlékiratából