Nincs ennél szomorubb, rettenetesebb kép.
Amerre a háboru legjobban dul, amerre menekülő és győztes seregek egymást kergetve elvonulnak, ott marad csak beszédes nyoma a nagy világfelfordulásnak.

Kihalt falvak, kihalt városok képe hozzátartozik a háboruhoz.
Egyetlen kémény nem füstöl, a templomtorony órája nem mutatja az időt, mert nincs, aki igazitsa. Az utcákon szabadon nyargalászik a szél, egy élő lélek nincs sehol.

A házak ablakán csipkefüggöny és virágcserép, mint máskor.
A lakásokban békés, irtóztató csend. a képek a falon, a butorok a falak mellett, a divány, a csukott zongora, mind halálos mozdulatlanságban. Semmi sem változott itt és mégis olyan kihalt minden, nagy némaságával.

Vad orosz csordák érkeztek a csöndes falukba s a szegény, keletporoszországi emberek rémülve menekültek. Egy szál ruhában – ahogy voltak – siettek elhagyni a békés falut, ahol életük java lepergett s ahova most pusztitó ellenség tört be gyilkos dühvel.

Az oroszok már régen kitakarodtak onnan, de a csendes otthon helyén kormos falak maradtak utánuk. A szegény üldözöttek – addig amig a háboru vihara elcsendesül – távol vidéken, kis szalmakunyhókban huzódnak meg.