Vigyük döntésre a dolgot délen!

Conrad és Falkenhayn nem tudta egyeztetni az 1916-os esztendőre vonatkozó elképzeléseit. Az osztrák-magyar vezérkari főnök ugyanis úgy látta: az előző év keleti sikerei után most délen kellene és lehetne döntő győzelmet elérni.

Be kellene fejezni a balkáni hadjáratot, és szét kellene roppantani Olaszországot. Ha a németek néhány hadosztályt a keleti front osztrák-magyar szakaszára küldenének, a felszabaduló erőkkel a Monarchia már likvidálhatná az olasz frontot.

A haditervek különbözőségében – egyrészt – újra felbukkan a fő hadszíntér és a mellékfrontok régi dilemmája: vajon a háború egészének sikeres végkimenetele szempontjából az az előnyösebb, ha minden erőt a fő hadszíntérre összpontosítanak

(ehhez képest a mellékhadszíntereken minden erő, emberanyag és idő elvesztegetett), vagy éppen az a jobb, ha megosztják az ellenség erőit, és a mellékes színtereken elért győzelmekkel készítik elő a végső győzelmet a fő fronton is. De nem csupán erről volt szó.

A szövetségesek között bizalmatlanság lappangott. Conrad távol akarta tartani a német csapatokat az olasz fronttól, de ő maga mihamar itt akart győzelmet elérni. Mindkét fél előtt a hadicélok háború utáni realizálásának lehetősége lebegett.

A központi hatalmak hadvezetése nem csupán 1916-ban, de az egész világháború során kevésbé tudta egyeztetni céljait és lépéseit, mint az olajozottabban együtt működő antant. Ez a majdani antant-siker egyik (nem a legfontosabb, de fontos) tényezője.