Nagy Imre honvéd az olasz fronton

Egy kaposvári közkatona, bizonyos Nagy Imre a következőket írta az isonzói harcokban szerzett tapasztalatairól. „A terep sziklás volt, vékony agyagréteggel borítva, amely vörös volt, mint a vér. Csukaszürke ruhánk hamarosan olyan lett, mintha vérbe áztatták volna.

Fedezék alig volt, ásni a sziklás talajban nem igen lehetett. Inkább köveket raktunk egymás hegyére. A kövekbe vágódó ellenséges puskagolyó is vágta a követ, szórta a szikla szilánkjait. Hát még a gránát és a tüzérségi lövegek. A kőomlások több sebesülést okoztak, mint az ellenséges lövegek.”

Majd: „A tűzvonalak egymáshoz nagyon közel voltak, moccanni sem lehetett. Csak éjjel tudtunk egy keveset mozogni. Ilyenkor volt a váltás is, néma csendben, vigyázva, hogy a szurony és a lapát se koccanjon, hang nélkül vonultunk libasorban a dombokon föl, az állások felé.

Velünk szemben ugyanazon az ösvényen jöttek a szanitécek, és hordták le a halottakat a hordágyakon. Fel-felbillentettük a rájuk takart köpenyt vagy pokrócot, és néha ismerős bajtársak halott arca meredt ránk.”

Az 1915. október közepén kezdődő harmadik isonzói csatában negyvenezer katonát vesztett az osztrák-magyar haderő. „A háborús gőz lassanként kezdett elszállni belőlünk. Itt volt a háború a maga valóságában, illúziók nélkül. Egy-egy hírhedt isonzói csata után a vallónában borzalmasan megfogyatkozva, megdermedve álltunk a néma csendben, amely a felolvasott nevek [az elesettek neveinek] nyomán támadt.”

Nagy Imre honvéd az ütközet során megsebesült: gránátszilánk találta el a lábát. Felépülése hosszabb időt vett igénybe. 1916-ban az orosz frontra került. Nyilván kitalálta a kedves olvasó: Nagy Imre honvédban a leendő miniszterelnököt tisztelhetjük.