Egy géppuskás őrvezető visszaemlékezései
A gyors visszavonulásból valóságos futás lett. Az utakat ellepték a más irányból jövő, különböző fegyvernemek egységei. Gyalogosok, tüzérek, utászok, trének, segélyhelyek összekeveredve egy nagy és fejetlen tumultusban, igyekeztek visszafelé, nem tudva, hol állnak meg. Rekkenő hőség volt, por nyelt el mindent, nem ismertünk egymásra a ránk tapadt piszok, por, mocsok miatt.
Ekkor egy srapneltől a lábamon én is megsebesültem. Leszedtem a zubbony hajtókájáról a géppuskás jelvényt, a napszítta helyét besároztam. Erre parancs volt, mert a kozákok, ha tehették, a foglyul ejtett géppuskásokat lelődözték. …
Ott maradtam a földön fekve, vérezve. Magyar szanitéceket kértem, kötözzenek be. Elfutottak mellettem, pedig az egyik, Gál nevű, ismerős volt, kaposvári. Ő vitte haza a hírt, hogy meghaltam vagy fogságba kerültem.
Így én sebesülten a saját tüzérségünk pergőtüze alá kerültem. Csúszva-mászva, négykézláb vonszoltam magamat, hogy a tűzből kikerüljek. Vállig érő mély hínárba kerültem, alig bírtam kimászni belőle. Hullák, bűzlő, megfeketedett hetes hullák között másztam, kerestem valami száraz helyet, ahol meghúzhatom magamat. Így találtak rám orosz szanitécek.
(Nagy Imre géppuskás őrvezető – a majdani miniszterelnök – így került orosz hadifogságba.)
