Az újraválasztott amerikai elnök, Wilson 1916. már májusában felajánlotta a harcoló feleknek békeközvetítését. Az amerikai elnök decemberben újra próbálkozott, jegyzékben kérve a harcoló feleket, ismertessék elképzeléseiket, milyen feltételek alapján hajlandók béketárgyalásokat kezdeni.
Németország csupán az amerikaiak semlegesítésére gondolt, ezért az általános frázisokat örömmel fogadta, de a decemberi közvetítési ajánlatot elhárította. A németekétől nem sokban különbözött a brit álláspont: a szigetország is a végső és teljes győzelemben reménykedett. Az antant hatalmak január 12-én küldték el válaszukat a központi hatalmak decemberi közös jegyzékére.
Elzász és Lotharingia átadását, Belgium, Szerbia és Montenegró függetlenségének helyreállítását követelték. Feltételeik egyike akkor is, utóbb a történettudományban is sok vitát váltott ki. Eszerint a béke feltétele „az olaszok, szlávok, románok és csehszlovákok felszabadítása az idegen uralom alól”.
Sokan ezt a Monarchia felbomlasztására irányuló tervként értelmezték. A történészek később tisztázták, hogy valójában az antant ekkor nem erre gondolt: a Monarchia mint ország teljes felszámolása csak 1918.-ban jelent meg az antant céljai között.
Békére 1917-ben nem került sor. A semlegesek és a saját közvélemény megnyerésére irányuló diplomáciai- és propaganda-manővert az antant nyerte meg. Mind nyilvánvalóbbá vált, hogy csak a nagyon nehéz helyzetben lévők (a Monarchia, később Oroszország és Románia) hajlanak a békére, a többiek, így Németország, Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország készek folytatni a háborút a remélt teljes győzelemig.
