(Béke – vagy a „két veszedelem”) Károly trónraléptéhez én, megvallom, sok reményt fűztem. Röviden szólva: reméltem, hogy a tizenkettedik órában sikerülni fog a békét megkötni. Reményeimet ugyanakkor megerősítette, hogy a király Czernint nevezte ki külügyminiszterré, akinek Ferenc Ferdinándhoz való szoros nexusa köztudomású volt.
Reményeim aggodalmakkal voltak vegyesek, mert hiszen … Ferenc Ferdinánd politikájának végcéljai semmiképp sem voltak demokratikusak … Azt tudtam Czerninről, hogy magyarellenes, de azt is tudtam róla, hogy ez a tendenciája legelsősorban a … magyar feudális uraknak a befolyása ellen irányul …
Gondolatom ekkor azonban mégiscsak az volt, hogy csak jussunk el a békéig, a Monarchia lépjen csak a föderáció terére: a demokrácia, a szociális fejlődés, Magyarország teljes függetlenítése, egyszóval a föderációnak Kossuth szellemében való keresztülvitele majd csak megvalósul – a tömegek akaratából.
Két veszedelemtől tartottam. Az első veszedelem az volt, hogy a németek győzelme esetén Közép-Európa egyetlen nagy kaszárnya lesz, éspedig nem csak a német uralkodó osztályok akaratából, hanem azért is, mert a levert antant óhatatlan és állandó revans-szándékától való félelem is kaszárnya-életre fogja a középhatalmakat kényszeríteni.
Ez pedig a kicsi és gyönge Magyarországot gazdaságilag, szociálisan és szellemileg teljesen tönkre tenné.
A másik veszedelmet az antant győzelmében láttam. Ha az antant győz, minket magyarokat, akik a németek mellett a háborút végig küzdöttük, ugyanaz a sors ér, mint azokat, akik a német ügyet szolgálták. A föderáció ugyan elkövetkezett volna, de meghallgatásunk nélkül és a mi igazságosan fölfogott érdekeink ellenére.
Károlyi Mihály gróf emlékiratából
(Károlyi 1918-ban miniszterelnök,
1919 elején köztársasági elnök)
