Hazaárulók vagy államalapítók?

Az Osztrák-Magyar Monarchia bonyolult nemzetiségi összetétele és nem feltétlenül kifogástalan nemzetiségi politikája ellenére sem ábrázolható úgy, mint afféle népek börtöne, ahonnan minden nemzet menekülni akar. 1880-1890 táján minden (talán az olaszokat kivéve) népe hazájának tekintette a Habsburg birodalmat.

A nemzetiségi politikusok nagyobbik része és a nemzetiségek közvéleménye még 1915-1916-ban is a demokratizálandó és föderalizálandó Monarcián belül képzelte el jövőjét. Voltak azonban olyan cseh, horvát, szlovák, szlovén, olasz és román politikusok, akik a világhánború kezdetén elhagyták hazájukat, hogy külföldön annak vereségében reménykedjenek és szétveréséért lobbizzanak.

Az emigráns nemzetiségi politikusok közül talán a cseh Benes és Masaryk a legismertebb, de a horvát Trumbic és Supilo neve is említhető. Az antant nagyhatalmak az ellenség gyengítése érdekében támogatták ezeet az emigráns politikusokat, de programjukkal nem azonosultak.

(Az antant államok csak 1918-ban teszik hadicéljukká a Monarchia felszámolását – addig megkisebbítését és Németországról való leválasztsását, de fennmaradását képviselték). „A szövetségesek Ausztria-Magyarország teljes szétrombolására és a népek biztos felszabadítására nem akarták kötelezni magukat” – írta naplójába 1916-ban Masaryk.