A bolsevik kormány békekezdeményezése vitákat váltott ki a központi hatalmak vezetői körében is. Mi a jobb: egyszerűen, katonai erővel bevonulni Oroszországba és leverni a forradalmat, vagy ellenkezőleg, kedvező béke kicsikarására kihasználni az esetleg csupán rövid életű Lenin-kormányt, még mielőtt új, a háború folytatására kész kabinet kerülne a helyébe?
A dilemmát Czernin gróf, osztrák-magyar külügyminiszter így fogalmazta meg (mi Galántai József könyvéből idézzük): „Ha a németek nyugatra tudják dobni erőiket, biztosak abban, hogy áttörnek, beveszik Párizst és Calais-t, közvetlenül fenyegetik Angliát …
Nem tudom elképzelni, hogy az antant Párizs és Calais elvesztése után ne lenne hajlandó inter pares békére. …
Az itteni kormányban három irányzat van. Az egyik nem veszi komolyan Lenint, és rövid életűnek tartja hatalmát; a másik, bár nem így hiszi, de ellenzi a forradalmárral való tárgyalást; a harmadik, amelyet – amennyire tudom, egyedül én képviselek – tárgyalni akar velük valószínű rövidéletűségük és kétségtelen forradalmiságuk ellenére.
Minél rövidebb ideig marad Lenin hatalmon, annál gyorsabban kell tárgyalni, mert egyetlen őt követő kormány sem tudja majd a háborút ismét elkezdeni … Ha lenne erőnk a számunkra elfogadható béke kierőszakolásán túlmenően arra, hogy idegen országban kikényszerítsük a törvényes állapotokat, úgy helyesebb volna nem tárgyalni, hanem Pétervárra masírozni és rendet csinálni. De erre nincs erőnk.
A leggyorsabban békére van szükségünk magunk megmentésére, és nem lehet békéhez jutnunk, míg a németek be nem veszik Párizst, viszont csak akkor tudják bevenni Párizst, ha az egész keleti front felszabadul. Ezzel bezárul a kör.”
