Munkakényszer és munkaalkalom

Budapest, 1915. március 6. 

A kormány két legutóbbi rendelete a gazdasági munkák végzésének, valamint a munkát folytatható ipari munkások érdekében bizonyára megelégedést kelt sokfelé. Hazánk sokféle szükségletei között arra is gondolnia kell a kormánynak, hogy a fölmerült érdekellentéteket kiegyenlitse és a hadba nem vonult polgári lakosság létérdekét is, amennyire a rendkivüli viszonyok között csak lehetséges, megvédelmezze és biztositsa. 

Amikor most tavasz nyiltával megfeszített munkával kell igyekezni azon, hogy a mult évi szükebb termés hiányait is, amennyire ez az embereken áll, pótolhassuk, de a jövő ősz elé is nyugodtabban nézhessünk: időszerü és bizony, okszerü is a kormány erélyes közbelépése abban a tekintetben, hogy a háboru miatt amugy is rendkivül megfogyatkozott munkaerő hiányát a munkakerülők száma ne növelje még veszedelmesebben.

A béke idején is gyakran ismétlődő jelenség, amely ellen a társadalom nem képes kellő eszközökkel védekezni, a munkakerülés vágya. Ez bizonyos osztályokban szinte nemzeti betegség lehet. Most meg éppen veszedelmes betegség, ha elharapózik, mert hiszen amig egyrészről csökkent a munkaalkalom, más oldalon annál inkább fokozódott.

De már nem mai megfigyelés tapasztalata az, hogy akárhány családban, amely a családfenntartó hadbavonulása miatt segélyt kapott, ugy magyarázták a segitséget, hogy ez most minden munkától mentesitheti őket. Egész sor napszámos, különösen asszony, nyiltan is hangoztatta, ha munkát kináltak neki, hogy most nem szorult a dologra, mert megél a segitségből. 

Nem rosszallhatjuk minden egyes esetben ezt a magatartást, mert be kell vallanunk, hogy itt-ott a segitséget szétosztó hatóságok is tévedésbe estek és megtagadták a segély kiutalását olyanoktól, akik alkalmilag keresetet vállaltak. Inkább nem álltak be tehát dologba az illető munkásasszonyok vagy dolgozni tudó fiaik, csakhogy el ne veszitsék a segélyt, amely állandó a háboru alatt, ámde nem a munkaalkalom. 

A legujabb rendelet, amelyet a kormány a főispánokhoz intézett, megadja a kellő magyarázatot és az orvoslást. Nagyon helyesen nem tartja számbaveendőnek azt a mellékjövedelmet, amelyet valaki az állandó segitség mellett is alkalmi munkával szerez: ellenben gátat vet a könnyelmü munkakerülésnek, kimondván azt, hogy aki a megfelelő munkát, amelyből fenntarthatja magát, visszautasitja, attól a segélyt föltétlenül megvonják. 

Valóban a törvényhozásnak nem lehetett intenciója az, hogy a ránk szakadt sulyos viszonyok között az ingyenélésre adjon alkalmat s egy sereg ember a közérdek és sok fontos magánérdek kárositásával a tétlenségre adja magát s könyöradományból éljen, amikor az ország gazdasági létének kockára vetésével kénytelen a rengeteg hadiköltséget előteremtenie. Az intenció az volt, hogy az itthonmaradottak szükséget ne szenvedjenek; de annak, akinek vagyona vagy állandó keresete van, a közsegélyt ne vehesse igénybe, mert ezen a módon egy más polgártársnak az életét neheziti meg még jobban; mert hiszen valamennyien részt veszünk a teher viselésében. 

A munkakerülés meggátlásával különösen a mezőgazdaság munkálataira égetően szükséges lekötött erők szabadulnak föl. Mert leginkább a falun tapasztalhatták, hogy a segitségben részesült asszonyok sem kertészeti, sem szokásos házi vagy napszámos munkára nem vállalkoztak az ősz óta. Amint tehát nem kell többé tartaniok a segély elvesztésétől, ha havonkint munkába állanak, épp igy helyes kényszerhelyzet elé lesznek állitva azok, akik csak a segélyre való spekulálás miatt álltak ki a munkából, akkor, amikor minden dolgozó kézre szüksége van a hazának. És éppen nem lenne az emberi jog sérelme, ha a községek kényszergazdasági munkára fognának minden dolgozni tudó embert. A gazdasági munka végzése ma a legfőbb érdekü közmunka, egyik fő polgári kötelesség. 

De védelmet kérnek azok is, akik dolgozni tudnak, ámde üzleti nyerekedésből a munkából kirekesztik őket, noha szükség volna rájuk, vagy munkájuk bérét ugyanilyen embertelen okból megcsonkitják. 

Már egyik előző cikkünkben megemlékeztünk arról, hogy még munkára alkalmas rokkantakat bizonyos vállalatok szivtelenül kirekesztenek, náluk helyet nem adnak nekik. Éppen ilyen elitélendő az, ha tulhatalmas munkaadók, felhasználván az általános depressziót, kizsákmányolják alkalmazottaikat fizetésük vagy bérük leszállitásával. Magánjogi természetü lévén az ügy, a kormány sem avatkozhat bele joggal és teljes energiával.

Ámde van módja mégis a részleges segitségre, aminek bizonyára hatása lesz a társadalom támogatása mellett ott is, ahová a kormány keze el nem érhet. Nevezetesen a kormány meg fogja vonni megrendeléseit azoktól a vállalatoktól, amelyek alkalmazottaik helyzetével a háborus időkben az emlitett módon visszaélnek. Nagyon helyes.
Igen sok vállalat a háborus megrendelések folytán jobb gazdasági helyzetben van, mint a háboru előtti években. De ha nem is lenne virágzóbb a helyzete, már az maga, hogy üzemét fenntarthatja, kötelességévé teszi az alkalmazottakkal szemben, hogy munkájuk értékét csorbitatlanul megadja, kivált amikor a drágaság miatt az alkalmazottak megélhetése különben is megnehezedett. Akik ezt a kötelességet könyörtelenül megszegik, azoktól el kell venni a nyereséget. Van azonban sok vállalkozó, aki csak közvetve részesül, de mégis részesül a kormány megrendeléseiben. Ki kell valahogy ezekre is kiterjeszteni a kényszert.

Magyarország gyöngesége az, ha egyes tehetősei vagy társaságai e rendkivüli időket használják föl a tömegek megkárositásával gazdaságuknak nemcsak épségben tartására, hanem aránytalan gyarapitására is. Most, amikor a közvagyon van veszedelemben, nincs helye az egyéni vagyon mértéktelen gyarapitásának.
Örs