Galántai József könyvéből idézünk: „A gyalogság közvetlenül a tűzhenger után ment – és ami új volt: mélyen lépcsőzve haladt. Így a legelöl haladóknak nem volt feladata az árkokban és bunkerekben megbúvó ellenséges erők megsemmisítése, nekik az ellenállást kellett leküzdeniük, s azonnal tovább nyomulni.
Új módszer volt az is, hogy a támadó gyalogság – a hiányzó tankokat pótolva – aknavetőket és könnyen mozgatható lövegeket vitt magával. Így ha az előnyomulás közben olyan ellentámadásra találtak, amelyet csak tüzérségi tűzzel lehetett leküzdeni, nem kellett várni a tüzérség áthelyezésére, hanem a gyalogság a magával vitt fegyverekkel utat törhetett.
Kétségtelen, hogy Ludendorff új módszerei bizonyos feltételek között eredményesek is lehettek, ezekkel a feltételekkel azonban a német haderő nem rendelkezett. Ahhoz ugyanis, hogy teljes mélységben megvalósított áttörés mögött egy mozgó háborút lehessen kialakítani, arra volt szükség,
hogy a résen nagy erejű hadsereget gyorsan átvigyenek, és utánpótlással ellássanak. Erre pedig sem elegendő katonai ereje nem volt a németeknek, sem pedig megfelelő motorizált egységei.”
Ugyanakkor néhány tényező a németek kezére játszott. A brit hadvezetés eltanulta a németektől a mélységi védelmet, de azt hátrányára meg is változtatta. Az első vonalnak afféle ütköző szakasznak kellett volna lennie, ehelyett itt helyezték el a létszám harmadát. Ez azzal járt, hogy a sereg harmada megsemmisül a tulajdonképpeni csata előtt.
Kedvezett a németeknek az is, hogy a támadás első napján (1918. március 21-én) sűrű köd volt. A német gyalogság szinte észrevétlenül rohanhatta meg az ellenséget. A britek első vonala szinte azonnal szétesett.
