1918. májusában és júniusában az előre törő németek nagyobb területet foglaltak el, mint a négyéves állásháború során korábban bármikor. A német területnyereség valójában súlyos helyzetet takart. A meghosszabbodott frontszakaszt nagyon nehéz lett volna megvédeni – így az eddigi sikernek az adhatott csak értelmet, ha a német hadseregek tovább folytatják a támadást.

Csakhogy egy sikeres offenzívához egyre kevesebb erejük volt. A Reims körüli harcokban – a várost egyébként nem tudták elfoglalni – azok a német erők is felmorzsolódtak, amelyekre az eredeti terv szerint északon, a franciák elleni győzelmet követő Hagen nevű hadműveletben lett volna szükség. Ha a mindinkább túlerőbe kerülő antant átveszi a kezdeményezést, akár be is kerítheti a német csapatokat.

Paradox módon, a taktikai győzelmek ellenére, romlott a német katonák morális tartása is, mert a várva várt végső győzelem ismét elmaradt. A tavaszi harcok német taktikai sikereket hoztak: területnyereséget, kezdeményezést, előre nyomulást. De ezek a részsikerek stratégiai vereséggel értek fel, mert túl nagy áldozat árán érték el őket, és a későbbi védekezésre (vagy támadásra) nem maradt elegendő erő.