Pekár Gyula új darabja

A kik szeretik a tradiczionális magyar motívumoknak újra meg újra való felelevenítését, azoknak kedve telhetik Pekár Gyula új darabjában.

Csupa olyan alakok járnak-kelnek a színpadon, a melyeket már Jókai regényeiből is ismerünk: a tönkrement, végeérhetetlen pörök aktahegyei közt reménykedő földesúr, Bécsben az uzsorások pénzen csillogó életet élő gárdista-fia, a ki egy bohó szerelmi kalandért magára vonja egy iszonyú nagy úr üldözését, a sértett szerelméért körömszakadtig, kegyetlenül bosszút álló öreg kisasszony, a kinek szivét végül mégis megolvasztja az ifjú szerelem lángjától újra felparázsló régi tűz.

A felgazdagodott német kereskedő, a kinek józan, számító eszét megbabonázza a magyar nóta és a magyar temperamentum, a szentimentális német lány, a ki első látásra beleszeret a ragyogó magyar gavallérba, a szabad-lopó tiszttartó, a duhaj ispán s a többi alak majd mind úgy jön elénk a színpadon, mintha egyenesen Jókai könyveiből lépett volna ki s az egész milieu, a múlt század első felének magyar milieuje is Jókai legjobb és legolvasottabb regényeit juttatja eszünkbe.

Alapjában véve mindenkinek kedves és meghitt ez a levegő, legfeljebb nem mindenki vallja be s a mi sikere Pekár darabjának volt, azt nagy részben ennek köszönheti. Ebből a témakörből való magyar darab, ha csak valamennyire ügyesen van csinálva, többé-kevésbbé mindig sikert arat s a színészek is jól tudják ezt játszani; a figurák készen vannak a magyar színjátszás hőskorszakából való leltárban, csak elő kell venni és beléjük illeszkedni, a közönség, kivált a Nemzeti Színház közönsége, előlegezett rokonszenvvel fogadja.

Pekár darabjában is a színészek munkája jó s a mi a Nemzeti Színházban ritka dolog, egyenletes; nem ad újat és meglepőt, - talán csak Pethes és Csillag Teréz játékában csendül meg néhány egyéni hang, - de azt megbizonyítja, hogy a tradíczió még él és a színészek még biztosan tudnak mozogni benne.

A darab különben, mint Pekár minden műve, nagyon gondosan van csinálva. A szerző nemcsak fölhasználja bő irodalmi ismereteit és szinpadi tapasztalatait, hanem irodalmi szempontból is színvonalon igyekszik maradni, gondoson szerkeszti meg egyes jeleneteit és nyomról-nyomra pontosan igyekszik motiválni minden fordulóját a cselekvénynek.

Néha tovább is megy a kelleténél, a motiválás itt-ott úgy hangzik, mintha a szerző maga állana ki a színpadra és magyarázná alakjait. Még nagyobb baj az, hogy mind e magyarázat nem elegendő, mégse tudunk vele és cselekményével együttérezni. A daliás, könnyelmű Choltay Ábris fortélyát, a melylyel a német lányt megszerzi magának feleségül, nem tudjuk rokonszenvesnek találni.

Hogy a másik Choltaytól három hónapra kölcsönkéri az ősi kastélyt és uradalmat s úgy viszi oda ifjú menyasszonyát és apósát, mint a magáéba, - ez úgy, a hogy a darabban be van állítva, túlságosan szélhámos-ízű fogás, nincsen benne magyar virtus. Mai terminológia szerint ezt házasságszédelgésnek mondják.

Mikszáth is írt effélét, egyik legkitűnőbb regényében, a Noszty-fiú-ban de ő szatirikuson állította be és végül csúfosan megbüntette a léha gavallért. Az efféle svihák-típusokkal eljátszott néha Herczeg Ferencz is, de ő is bizonyos főlényes, szeretetreméltó lenézéssel, gracziózus iróniával bánik el vele s főleg nem vállal és nem vállaltat az olvasóval vagy a nézővel semmiféle közösséget e tipussal.

Pekár vaskosabb, a dolgokat tragikusabban vevő stílusa nem bírja Mikszáth szatíráját, sem Herczeg hűvös fölényét, ö mindig bizonyos vehemencziával dobja magát témáiba és alakjaiba, nem tud tőlük annyira különválni, hogy föléjük emelkedhessék.

Choltay léha stiklijét is nem kigúnyolja, hanem mentegetni igyekszik, megmutogatja, hogy a fiú igazán szereti a leányt, hiszen már akkor szerette, mikor egy szegény német fűszeres lányának hitte s szerelméért tesz mindent, de ez sem tud megbékíteni, a hogy az enyhítő körülmények sohasem keltenek megbékülést. Mégis csak el van vétve a darab hangja s el van tévesztve az álláspont, melyet az iró a maga történetével szemben elfoglalt.

S e miatt nem tud a darab drámává sem lenni: a mint az író egyenesen szembehozná a becsapottakat a becsapás tényével és szerzőjével, komolyabbra kellene fordítani a dolgot, - ezért, hogy bennmaradhasson a vígjátéki tónusban, elsiklatja a német lányt is, atyját is a dolog felett, de ezzel meg átcsúsztatja az egészet a novellába, a dolgok fejlődését a maga írói önkényétől teszi függővé, nem a benne rejlő szükségszerű erőkből fejleszti ki. S a kifejlést is csak deus ex machina módjára, az öreg kisasszony nagylelkű fellobbanásával tudja megcsinálni. A mi pedig nem oldható meg, hanem széjjel kell vágni, az nem drámai csomó.