Piave, Tirol, Pádua

Ha csak Olaszország és az Osztrák-Magyar Monarchia háborúzik egymással, a végkifejlet aligha lehet kétséges: a Monarchiának nem csak hadereje nagyobb, de a hadseregek mögött álló gazdasági és demográfiai háttér is.

A világháborúban azonban a Monarchia úgy volt kénytelen harcolni Olaszország ellen, hogy haderőinek nagyobb részét más frontok, mindenekelőtt a keleti front kötötte le.

A caporettói győzelem, melyet a Monarchia fele részben német haderőkkel ért el, akár az olasz összeomláshoz is elvezethetett volna, ha Itália nem kap antant segítséget. A helyzet 1918. őszére gyökeresen megváltozott.

Most nem német-osztrák-magyar hadseregek álltak szembe az olasz haderővel, hanem a Monarchia demoralizált serege egymagában a katonailag és morálisan is feltöltött olasz és brit erőkkel.

Október 26-ról 27-re virradó éjjel indult meg az antant támadása a Piave folyónál. Az olaszok és britek hídfőállásokat létesítettek a folyó bal partján. Október 29-én az antant áttörte az osztrák-magyar védelmet. A megvert, demoralizált, rosszul ellátott, békevágyó haderő rendezetlenül vonult vissza.

Weber tábornok vezetésével még ugyanezen a napon fegyverszüneti delegáció indult Páduába, ahol 31-én érkezett az olasz főparancsnokság elé. Ugyancsak október 31-én fogalmazták meg a Monarchiával szembeni feltételeket Párizsban, ahol az antant Legfelsőbb Haditanácsa ülésezett.

Tárgyalásról nem volt szó, csak az antant feltételek átvételéről. A feltételek szerint húsz hadosztály kivételével le kellett szerelni a Monarchia haderejét. Ki kellet üríteni a megszállt idegen, valamint egyes Adria környéki területeket. A fegyverszünet csak november 4-én lépett életbe – ezalatt az olasz hadsereg még zsákmányolhatott, foglyokat ejthetett.

A katonai összeomlást betetőzte a politikai: a nemzetiséget szeparatizmusa után Bécs és Budapest forradalmaival is számolni kellett.