Vesztes, fizess!

Az az elképzelés, hogy a roppant háborús terheket a vesztesek megtéríthetik, illúzió. Mégis, a vesztesekre, főképp Németországra, nagy gazdasági büntetőintézkedéseket szabtak. A gazdasági szankciót ill. hadisarcot szemérmesen jóvátételnek nevezték, mintha a háború vétkese egyedül Németország lett volna, aki most „jóvá teszi” bűnét.

Mivel a jóvátétel kérdésében a szövetségesek nem tudtak megegyezni, csak az 1921. május 1.-ig terjedő összeget szabták meg. Eszerint Németország húszmilliárd márka értéket kellett hogy átadjon legyőzőinek.

Emellett kereskedelmi – tengeri és folyami – valamint halászhajói jelentős részét szintén át kellett adnia. Ezen túl évente új kereskedelmi hajókat kellett építenie és szenet kellett szállítania.

A nagyon súlyos német gazdasági jóvátételt Franciaország szorgalmazta, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok viszont ellenezte. A jóvátétel kérdése az 1920-as években többször napirendre került. Jellemző, hogy az egyik elképzelés szerint 1976-ig, a másik verzió (a Young-terv) szerint 1988-ig kellett volna Németországnak jóvátételt fizetnie.

A világháborúban az antant országait 520 milliárd arany márka összegű kár érte. A kifizetendő jóvátétel összege 132 milliárd márkára rúgott. Németország ténylegesen 17,5 milliárd arany márkát fizetett ki. (Incze Miklós adatai).

A döntések lehetetlensége miatt a britek és amerikaiak később több engedményt tettek ill. könnyítést adtak. Németország 1929-ig fizetett háborús jóvátételt. 1931-ben a világgazdasági válság miatt halasztást kapott (ún. Hoover-moratórium, az amerikai elnök nevéből), ténylegesen többé nem fizetett.

A háborús jóvátétel szerepet játszott a német lakosság egy részének nyomorban tartásában. Így áttételesen hozzájárult a német demokrácia labilitásához és a jobbratolódáshoz, a nácik megerősödéséhez is.