Budapest, 1915. szeptember 18.
A megkönnyebbülés sóhajtása tört ki a családanyák kebléből, amikor a terméseredmények először nyilvánosságra kerültek s a lisztkeverés szükséges szigorusága megszünt. Mert ez azt jelentette, hogy ismét hozzájutunk a rendes kenyérhez, amely az általános drágaság közepette minden eddiginél nagyobb fontosságot nyert az emberek táplálkozásában.
Az idén is a mult évekhez hasonlóan beállott abnormis időjárás ugyan ismét megrontotta nem is annyira vérmes reményeinket; de azért termesztményünk kenyér magvakban és konyhanövényekben mégis több van, mint amennyire a mult esztendőben ilyenkor számot tarthattunk. A közönség okult a háboru nehézségein és sokfelé igyekezett minden kis termőföldet kihasználni, a mi csak a rendelkezésre álló munkaerővel megmüvelhető volt.
De a városi adminisztráció nem kevés helyen, leginkább azonban ott, ahol legkevesebb az őstermelő és a legtöbb fogyasztó koncentrálódik, a fővárosban, amelynek példát és utmutatást kellene adnia, és ezt várják is tőle, nem okult máig sem a nehéz esztendő tanulságaiból. Ahelyett, hogy a város vezetői megkeresnék és megtalálnák a baj okozóit, a felelősséget más tényezőkre igyekeznek átháritani.
Igy azután nem csak megmarad, hanem egyre fokozódik a már eddig is elviselhetetlennek tartott drágaság, és egyre fenyegetőbb alakban jelen meg a tél küszöbén a szükség, még pedig olyan szükség, amely tetemesen sulyosabb lehet a tavalyinál. Amikor éppen most, az aratás után is még mindig elégtelen a háztartásokra nézve a liszt: maholnap nem lesz cukor, nem birták elháritani a tejmizériát, amelyhez most már a fűtőanyag egyre jobban érezhető szüksége is járul, a kisebb háztartásokban nélkülözhetetlen kőolaj és ipari szesz háromszoros sőt négyszeres árra emelkedett.
A husról nem is beszélünk. Számtalan család már csak ünnepi ebédnek élvezi, ha élvezheti. A liszt mellett legfontosabb anyag a zsiradék horribilis árakat ért el; a magyarság kedvelt eledele, a munkás embernek huspótlója, a szalonna kilója hat koronára emelkedett, tehát a köznapi táplálékból luxuscikké vált. Ez tarthatatlan állapot. Az a megszabott jövedelmü ember pedig, aki a vendéglőre van utalva, a drágaság okozta árak miatt egyenesen koplalni kénytelen.
Hogy mindezek a kalamitások, legalább nagy részükben elhárithatók lennének, azt látjuk egyes kisebb városokban, ahol a hatóság elég éber és jó számvető volt a polgárság érdekében. Egyöntetü orvoslást azonban nem látunk, de nem is várhatunk, midőn az élelmezés biztositása terén a főváros mutatja a legnagyobb fejetlenségét.
Kaptunk igéreteket, sőt, hogy igazságtalanok ne legyünk, még intézkedéseket is.
Olyan intézkedéseket, amelyektől joggal várhattunk eredményt. De ez az eredmény, amennyiben egyrészt a közönségnek némileg javára vált, az összességnek, vagyis a városnak tetemes kárába került. Azért, mert aktákkal, kijelentésekkel, reprezentációkkal egy olyan nagy gépezetet, mint százezerek élelmezése, nem lehet elintézni. Oda erős elmék erős, kezek kellenek. Olyan erősek, hogy kiüthessék a zsákmány-kosarat a nyomoruságból is bő vámot szedni akarók kezéből.
Megirtuk akkor, amikor a nyár elején szó volt arról, hogy a főváros garanciát kíván a földművelésügyi kormánytól a beszerzendő gabona után eredhető veszteség fedezésére, hogy ilyen garanciát nem vállalhat a kormány, amint nem is vállalta, mert szerintünk nem talál garanciát az akció intézőinek munkájában. Ilyen munkára odaadó és rátermett emberek kellenek, nem elnéző bürokraták, akik a lebonyolitást rábizzák protekciós nyerészkedőkre.
S aggodalmunk nagy deficitekben valósult meg, amely deficitet a helytelenül keresztülvitt akció okozott; de akik az üzletet megcsinálták a várossal, azok nem maradtak deficitben. Ezeket dijazza a kormány talán állami pénzzel, miután a közönséget megkopasztották? A közönség azonfelül, hogy csak közepesen sem lehetett kielégiteni, még fizethet majd külön a háboru után; mert hiszen azt, amit a város a rossz spekulációkon elveszitett, mindenesetre az adózó közönségnek kell megfizetnie utólag.
