Néhány illetékes nyilatkozat az éjféli záróráról

(Saját tudósitónktól)

Március tizenhatodikától kezdve a villanyfényes, ragyogással és vidámsággal, muzsikával teli budapesti éjszaka alapos változáson megy át az összes nyilvános helyiségeket, még a kávéházakat is be kell zárni éjfélutáni egy órakor.

A pesti embert régen nem érintette rendszabály ilyen közelről, régen nem éltünk meg ilyen helyi, sőt a szó szoros értelmében lokális szenzációt, mert mint egy ismert magyar iró igen helyesen megállapitotta, a budapesti ember jámbor kávéházi állat, amelyet a márványjászol mellett pincérek ápolnak.

Ezzel a rendelkezéssel kapcsolatosan megszólaltatták a lapot és fürge reporter urak egész Budapestet, a főkapitánytól a mulatók tulajdonosáig és viszont. Kifelejtettek azonban néhány érdekeltet megkérdezni és tudósitónk ezeket a feltétlenül illetékes nyilatkozatokat gyüjtötte csokorba. 


A parkettáncosnő


A parkett ezentul is meglesz és esténkint végigragyog majd a villanylámpák fénye a táncterem sima tükrén, de kedves uram... hol marad a költészet, a hajnal mámora. A mulatókban korábban, ha jól tudom, féltizkor kezdődik tizenhatodikától a tánc és egykor véget is ér. Nem tudom elképzelni, hogyan alakul majd a helyzet, olyan jó kedvük lesz-e ezentul is a sok drága tiszt uraknak, mint eddig volt.

Annyi bizonyos, hogy legszebb esztendőimet éltem a háboru alatt és boldogan mondhatom, hogy szerény tehetségemhez képest én is hozzájárultam a jó hangulat emeléséhez. Ha katonát láttam, mindjárt több ambicióval táncoltam és sok bánatos tisztet fölviditottam.

A mi életünk átalakul az uj rend folyamán.
Azelőtt tiz óra után reggeliztünk, most pedig akkor kezdünk táncolni. Azelőtt reggel nyolckor feküdtünk, most pedig jóizüen fogunk aludni ilyenkor. Korábban fekszünk, korábban kelünk, látni fogjuk a napot, délben kimegyünk a Dunapartra. Azt hiszem ez az egész változás. Ennyi az összes... csak meg ne szakadjon a szivem a zenés, vidám hajnalért. 


Az ujságiró

– Az ujságirók két fajtáját sutja a zárórarendelet.
Az egyik fajtára nézve tényleg kellemetlen dolog, a másik társaság kibirja, majd csak beleszokik. Az első csoporthoz tartoznak azok, akik éjfélután kezdik meg igazában a munkát, várják az utolsó hireket, hirtelen sajtó alá rendezik a késői anyagot és a nyomdában intézkednek a technikai dolgok iránt.

Ezek a derék munkások két-három óra felé szabadulnak és ilyenkor felizgatott állapotban valóban hiába ügetnének hazafelé aludni. Számukra valósággal megnyugtató, álomba ringató volt a kávéház, ahol sohasem italt fogyasztottak, hanem néhány falatot ettek és elbeszélgettek egy félóra hosszáig.

A másik csoport tagjai azok, akik estéről estére ott ültek a kávéházban és végnélküli beszélgetésben töltötték ifju életüket, vagy a mulatók füstjében üldögéltek hajnalutánig. Azt hiszem, hogy bármily kellemetlen is lesz megszokni, ezekre az urakra csak áldás lesz a korai záróra. 


Az éjszakai árus

– Azt hiszem, hogy az uj rendelet nem fog bennünket tulságosan érzékenyen kárositani.
Mi jól ismerjük a kundsaftjainkat, megtaláljuk őket egy óra előtt is. Különben az a véleményünk nekünk, akik évről-évre józan fejjel, üzlet után futkározva jártuk a mámoros tömeget, hogy azért éppen olyan vidám marad az este, mint volt azelőtt az éjszaka és hajnal. Az emberek korábban fogják kezdeni és nem fog nagyon nehezünkre esni a korai befejezés sem. Azért nekünk éppen annyi helyiségünk lesz és vevőnk is csak akad.

Különben nagy részünk nappal is árusit és csak a konkurencia miatt szaladgálnak annyian éjjelenkint az utcán és a kávéházakban. Amit ezelőtt eladtunk éjjel meg hajnalban, azt megpróbáljuk elhelyezni nappal és este.

Tessék elhinni, pali akadni fog ezentul délután két órakor is, mert sietni kell azzal a kis idővel, ami a mulatni vágyó urak rendelkezésére áll. Talán csak egy pár ujságárust és virágárust érint közelebbről a dolog, de ezt a néhány embert igazán nem lehet regárdba venni...

A hajnali ékszerész

– Bizony én becsukhatom a boltomat.
Igaz, hogy csak egy páran árulnak éjszaka ékszert, de azért egy pár ember is valami. A mi üzletünknek – most már bevallhatom – akkor virágzott, mikor a hajnali vidámság hatalmába keritette a mulató embereket. Ilyenkor odatettünk a könnyelmü hölgyek és urak elé egy-egy gyürüt, karkötőt, melltüt és a hatás elmaradhatatlan volt.

A brilliánsok szebben ragyogtak, a gyöngyök fénye még selymesebb volt és a tükrök, villanykörték százai közt pompás smukknak látszott a legremekebb melltü is. A szegény kis hölgyek szivét hevesebben fogta el a vágy a fényes tárgyak iránt, a pezsgős gavallér meg könnyebben nyitotta meg a tárcáját. Hát ebből éltünk mi egy páran.

Most aligha lesz jó életünk: este tizkor nem igen lehet a gombostüfejnyi gyémántot brilliánsnak eladni. De hát muszáj éjszaka gyémántot venni a közönségnek. A publikum vegyen be ezentul hajnalban aszpirint, az is van olyan drága, mint a briliáns. 


A névtelen hölgy

– Uram, kedves szerkesztő uram, magam is az éjszakát és a hajnalt járatom. Nem tudja ezt megérteni más, csak a magamfajta szegény féreg. Nekünk ápolónk, dédelgető anyánk az éjszaka, mikor a kávéházak és lámpák hazug fényében álldogálunk, sétálunk. A muzsika, amely kihallatszik a kávéházból, elringatja a beteg szivünket és oda térünk be, ha fáradtak, kimerültek leszünk.

Mert hát mit is csináljunk nappal?
A festett arc, kiégett szem, festett haj, az olcsó cifraság mind csak éjjel hatásos, nappal kiállhatatlan a kijózanitó fényben. Mégis, nem marad más hátra, ezentul délutánonkint is eljárunk a nekünk kedves kávéházakba. A barátaink megtalálnak és nem lesz okunk panaszra.

De bármiként legyen is, tessék elhinni, alázatos szivvel teszük meg azt, amit a nagy cél érdekében parancsolnak. Mi csak egy pár órát veszitünk, mások pedig fiatal életüket, karjukat, lábukat veszitik el értünk örökre.