Munkácsy kiállítás az Ernst Múzeumben

Gyűjteményes kiállításainak során az Ernst-múzeum elérkezett legérdekesebb és legnagyobb jelentőségű tárlatához, melyben Munkácsy Mihály művészetét mutatja be. Pár év óta gyakran éreztük egy Munkácsy-kiállítás szükségét, melyen a Szépművészeti Múzeumnak pompás Munkácsy - szobája csak némiképen enyhített.

Mindnyájan sejtettük, hogy mai művészeti kultúránk és a között a művész között, kit alig egy-két évtizede az egész magyarság spontán lelkesedéssel legnagyobb képzőművészeti tehetségének tartott, a kapocs valamiképen meglazult, nemcsak azért, hogy elvesztettük a művészetével való érintkezéseket, hanem mert valami egészen idegenszerű médium tolult közénk és közéje, melyen át egészen más szemmel néztük munkásságát, mint a nyolczvanas és kilenczvenes évek nemzedéke.

Ez az elem az impresszionizmus volt, de ennek aranykora is lejárt, sőt leghangosabb megtagadóivá épen olyanok váltak, a kik legkiválóbb művelői voltak minálunk, Munkácsy ekkor hirtelen nőni kezdett szemünkben és nő még ma is. Sőt hirtelen háttérbeszorulása, melyen át kellett esnie, nem vált kárára, mert ez az idő arra tanította meg a közönséget, a mire épen Munkácsyval szemben feltétlenül szüksége volt, hogy megérthesse igazi nagyságát: a festői formákban való gyönyörködésre.

Közelebb jutottunk, ezek alatt az idők alatt a képzőművészet formális elemeinek megértéséhez, úgy, hogy a Munkácsyt ünneplő régi nemzedékek naiv, tárgyi lelkesedéstől hajtott gyönyörködése helyett ma jobban közel tudunk férkőzni festői kvalitásaihoz, mint szüleink tudtak. Az Ernst-múzeum kiállítása ehhez a revízióhoz gazdag anyagot szolgáltat.

Bemutatja a maga magával küzködő művésznek első szárnypróbálgatásait, a hirtelen híressé vált ember őserejű alkotáskedvét. Megláthatjuk, hogy milyen nemesítő és tisztító hatással volt reá a franczia kultúra, hogy mennyire gazdagabbá tette egyoldalúságokra könnyen hajló természetét. Sajnos jócskán tartalmazza olyan képeit is, melyeket a pompakifejtő párisi életének áldozataként festett.

Ezeken kora zsánerkép vágyinak vagy egyéb ízléstelenségének egészen lelketlenül hízelgett, úgy, hogy nem kis részük volt a nagy ünnepeltetekre hirtelen keletkezett visszahatásban. De még ezeken a képeken is, egypárnak kivételével, melyeknek úgyszólván csak aláírása való tőle, kiütközik gyakran tehetségének minden izében festői volta.

Egy-egy ruhafoszlány olyan csodálatos erővel, olyan magától értetődő kényszerű illúziókeltéssel van rajtuk odavetve, hogy még ezeket a bűneit is hajlandók vagyunk neki megbocsátani. Sok érdekes adatot mutat a kiállítás Munkácsy nagy alkotásait megelőző vázlatos töprengésekre is, melyek valóságos elementáris erővel hatnak és annyira kényszerítő erejűek, hogy el sem tudjuk képzelni a későbbi kivitel eltéréseit.

Tájképfestészetének jellemét is kiegészíti néhány eddig nem ismert oldalával. Bemutatja mint virágcsendéletfestőt is, a miről eddig csak nagy interieur képei tanúskodtak, hol a dolog természeténél fogva alárendeltebb szerep jutott az ilyen ábrázolásoknak, mint külön képeken. A figurális ábrázolások terén is van egy pár újságszámba vehető ismertetni valója, különösen egy Velazquez erejére emlékeztető, monochrom tónusú kis férfifejre fog elragadtatással visszaemlékezni a tárlat látogatója.

Egy ilyen rövid, inkább csak a figyelemkeltésre való, mint elemzésekbe mélyedést engedő czikkecske keretében Munkácsy komplex egyéniségének összefoglalását ne várja tőlünk az olvasó. Azt hisszük, hogy e kiállítás látogatója, ha épen úgy számbaveszi az elmúlt három-négy év visszatekintő kiállításainak impresszióit, mint mi tettük, osztani fogja azt a meggyőződésünket, hogy akár a kifejezés festőiségét akár erőteljességét, akár ötletességét, akár önmaga alkotta újszerűségét, akár a képzelet erejét vesszük is zsinórmértékül, a magyar festészet mai napig Munkácsyhoz hasonló erejű tehetséget nem vetett az európai képzőművészet terére.