Szigligeti Ede ünnepe

Irodalmi társaságok, a sajtó, a Nemzeti Szinház egyforma kegyelettel ünnepelték Szigligeti Edét, születése századik évfordulója alkalmából. Legszebben azonban a közönség ünnepelte: a Nemzeti Szinház három Szigligeti estéjén ünneplő kedvvel és szinte példátlan nagy számmal gyűlt be a szinházba, a visszaemlékezés kedves hangulatával fogadta Herczeg Ferencz elmés, meleg és izléses ünnepi darabjában a színház művészeinek a drámai múzsák nevében kifejezett háláját s kedves érzéssel, tapsra készen hallgatta az író fölelevenített darabjait.

S mintegy Szigligeti pályájának jelentősége fejeződött ki ez ünnepi előadásokon: a közönség a két víg darab, a Fenn az ernyő, nincsen kas és a Liliomfi előadására tódult tömegesen, míg tragédiájának, a pályája végéről való s azóta mondhatni teljesen elfeledett Valériá-nak előadására már jóval kevesebben gyűltek össze.

A közönség ítélete ugyanaz most is, a mi Szigligeti közvetlen közönségéé volt, szinte intiutív módon érezteti azt, hogy Szigligeti, mikor a shakespearei tragédia koszorújáért versengett, túlment ereje határain s csak félmunkát alkotott, a mikor ellenben közelebb maradt a talajhoz, kedélyes jeleneteit vitte színpadra, akkor teljes erejében, maradandó becsű munkát tudott produkálni.

Míg tragédiái közül alig egy-kettő aratott komolyabb sikert a maga idejében s valamennyit elfeledte, irodalomtörténeti emlékké halványította az idők folyása, vígjátékai, bohózatai, népszinművei közül a jobbak már annak idején zajos sikert arattak s ma is élnek, vagy legalább feleleveníthetők a színpadon.

A különböző műfajok különböző követelményeket támasztanak az íróval szemben: a nagy tragédia stílusával csak az igazi nagy alkotó, a genie tud megbírkózni, az egyszerűbb polgári vígjáték és bohózat a tehetség terrénuma s igazán maradandó értékűt csak az arathat, a ki a maga tehetsége határain belül marad.

Sajnáltuk, hogy a Nemzeti Színház nem mutatta be – holott valamiképen könnyen módját ejthette volna – Szigligeti valamelyik népszínművét is, kifejezésekép annak, hogy a népélet színpadravitele, a népszínmű. Szigligetinek a magyar színpad és az irodalom fejlődésében legfontosabb alkotása.

Bármennyire elvesztette aktualitását ma már az a népszínmű, melyet Szigligeti hozott a magyar színpadra, mégis örökre feledhetetlen marad, mert egy olyan vonást vitt két nemzedék életére terjedő időn át a magyar színház életében, a melyhez hatásra és eredeti, gyökeres ízre fogható nem volt sem azelőtt, sem azután.

---

A mai Nemzeti Színház, úgy látszik, nem vet súlyt Szigligeti pályájának erre a pontjára, mert különben nem sajnálta volna a vesződséget és leküzdhette volna azokat a nehézségeket, melyekkel a Szökött katona, vagy a Csikós előadása járt volna.

Általában, ha ma Szigligetiről szólnak, leginkább irodalomtörténeti jelentőségét méltatják, pedig pályája nem ebből a szempontból, nem a magyar drámairodalom fejlődése szempontjából legfontosabb, hanem a magyar szinpad története szempontjából. Drámairodalmunk szempontjából az övénél sokkal fontosabb Katona József pályája, a melyet egyetlen egy tragédia fejez ki, vagy a Vörösmartyé, kinek drámái a színpadon aránylag kevés sikert arattak, - színpadunk szempontjából az övéhez csakis Kisfaludy Károly fontossága mérhető.

Míg nálánál nagyobb költőtársai olyan magaslatokra igyekeztek vinni a magyar drámát, a hova az akkori előkészületlen és színházilag kevéssé művelt magyar közönség és fejetlen, vagy jobban mondva: egyenetlen fejlettségű színpadi művészet nem bírta őket követni, addig Kisfaludy és az ő nyomában Szigligeti a színpadból s annak szükségleteiből indultak ki és főtörekvésük a magyar színházi műsor megalkotása volt.

Szigligeti a maga példátlan termékenységével egy emberöltőn át, mondhatni, maga volt a magyar színházi műsor, az akkor divatos, többnyire sekélyes és jelentéktelen külföldi darabokkal szemben ő tartotta fenn a magyar repertoire folytonosságát. Sok siker és számra több bukás között – az író pályáján a sikerek számítanak többet, nem a bukások, - de fenntartotta a közönségben és az irodalomban a magyar dráma lehetőségében való hitet s ő tartotta nyitva az utat a további fejlődésnek, a mely ma már, ha egyebet nem, egyet mégis elért; hogy a magyar színpadon az eredeti magyar darab lett az uralkodó.

Mindig és mindenütt úgy volt, hogy a dráma szorosan belekapcsolódott a színpadba, belőle nőtt ki és terebélyesedett bele az irodalom magasabb szféráiba s a fejlődésnek ez a természetes törvénye érvényesült Szigligetiben is. Szinházi ember volt, talán az első igazi, vérbeli szinházi ember kulturánkban, meg volt az ösztönszerű kapcsolata a színpaddal s ez határozta meg irói jellemét is. Ezzel vált a magyar színház egyik megteremtőjévé és fentartó oszlopává s különösen a Nemzeti Szinház sohasem fogja leróni, a mivel neki tartozik.