Luxor

Úgy képzeltem, kérlek, hogy ebben a korban már a palotám dolgozószobájában írok. Firenzében óhajtottam lakni, vagy Firenze mellett; egyedül, a művészet és a természet szépségeinek harmóniájába andalítva lelkemet, a melynek a világ nehéz terhét kell hurczolni magában.

Nápolyban, a Posillipón, a mely oly hosszú, halk és előkelő, mint egy hegedűszóló az Operában, ott is kinéztem egy csukott fehér kastélyt sötétzöld kertben, mert nem volt gazdája akkor, mikor ott magányosan végighajtattam egy ernyős olasz kocsin, s remegő önzéssel spekuláltam, hogy senki se fogja fölfedezni, milyen, szép ez a ház s ha visszatérek ide a cheque-könyvvel a kezemben, még mindig kiadó lesz s alkú nélkül veszem meg és azonnal beléköltőzök.

A Borromeo-szigetek mellett is ellátott vélem a vonat a parton s a coupé nyitott ablakán ki könyökölvén, besóhajtottam emlékezetembe egy rózsaszínű villát, a mely körül magos fák állottak őrt s ablakai előragyogtak örömükben, hogy szemeimmel találkoztak. Itt is lakni, a tündéri szigetfolton, s úgy gondoltam, hogy az erkélyen fogok irni, lelkendezvén az ég meg a tó kék szerelmében és kábultan a magnólia mély, boldog illatától.

Én nem is tudom, kérlek, hogy hanyagolhattam el édes terveimet, még mindig itt vagyok, a drága napok megszöknek tőlem esténkint s úgy érzem, mintha egész életemet váróteremben kéne töltenem, a melyben idegesen sétálok fel s alá s utálattal nézegetem a falakon a sivár hirdetéseket meg a panaszos reklámképeket és minden lélekzetem sóhaj.

Most irni akarok, s megdöbbenve veszem észre, hogy megint a kávéház fülkéjében ülök éjszaka, a pinczért bámulom, a ki konyakot tett elém és lapokat és levélpapírokat és tollat és tintát és itatóspapirost, kék itatóspapirt, a melyen elolvashatatlan sorok vonulnak, mint a hullámok a kék vízen és tintafoltok fekete szigetei feküsznek benne. Ki irt előttem ezzel a pennával, s ki előtt állott ez a lecsöpögtetett tintatartó, ez az ordináré ólomportéka, s micsoda szavaknak elolvadt emléke látszik ezen az itatóspapiron?

Az önkéntes irt a divatáruslánynak, a kinek a fejét el akarja csavarni, vagy az ügynök irt a kereskedőnek, vagy a jogász kért pénzt otthonról, vagy egy szerencsétlen férfi irta meg búcsúját azoknak, a kikhez közel állott a világon, meg a rendőrségnek s aztán kiment arra a hidra, a melyikkel leginkább rokonszenvesett és leugrott róla a Dunába?

A jobbkezem fogja a kávéházi pennát, a hüvelyk-, mutató-, meg a középujj háromfelől szorítják maguk közé, oh, hogy megszokta a három ujj ezt az elhelyezkedést az ember elemista kora óta. Szeretnék most magam mellé ültetni valami vadembert, a ki őserdőben, sivatagban, vagy a sarkvidéken él, s mutatnám neki: nézd, így ír az ember. Azután elmagyaráznám néki valahogy, hogy iró vagyok, miközben a papírra, tintára, meg a homlokomra, meg a szivemre mutogatnék ezzel a pennával. Bólintana a végin a fejével, hogy érti és én irigyen nézném a vadembert, mert én nem értem, sohase fogom megérteni...


Egy kis bádogdoboz is van az asztalon előttem, huszonöt egyptomi czigaretta van benne. A szivarosgyerek tette elém, három koronát adtam neki, aztán elment innen. A bádogdoboz tetején arany irás és tarka kép. Dimitrino & Co, Manufacture des Tabacs. Vörös-hajú szultána dől hátra kerevetén, piros turbán a fürtei fölött arany csillagokkal telinyomtatva, kék a köntöse, nyaka és karjai szabadok, a nyakán két sor aranypénz, mind a két csuklóján széles arany karpereczek.

Jobbkezében czigarettet tart, balkeze bágyadtan ereszti le a legyezőt. A szultáné piros ajkai közül fehér felhőcske mereng elő, a kerevet előtt török dohányzó asztalka, kék és aranyos, az asztalka tetején felnyitott czigarettadoboz. A czigarettező szultán álomalakja alatt folyik a kék Nilus, két barna bárka úszik rajta, a sárga parton pálmák, mecsetek ormai, a szfinksz, a három pyramis és fölöttük rózsaszínben nyomtatott felhőfoszlányok.

Hányszor néztem e bágyadt szultánt a kéjes keleti táj fölött, mióta ezt a czigarettefajtát szívom. Szemeit szomorúknak, sováraknak láttam s felém fordította tekintetét, a csigarette-füst forró és illatos sóhaj volt ajkán s szivemben keleti zene dobolt. Ifjú nosztalgiám édes fajdalomban epekedett s bizarr vágyaim piros madarai röppentek el Kelet felé.

Kék selyem ég, arany félhold, arany csillagok, vakmerő szenvedély s titokzatos szerencse várták ottan éjszakáimat, napjaimat unalmatlan tétlenség, édes heverés, fűszeres álmosság. Ah, exotikus utak, a melyeket nem tettem meg. Mehetek-e még vajjon ? „On ne devient pas gai en voyage.” Honnét jut eszembe ez? Igen: Flaubert Gusztáv irta egy levelében Egyptom-ból.

Mintha én írtam volna, mintha Egyptom-ban is jártam volna már és Arábiában is és Indiában is és mintha senkivel se találkoztam volna sehol, csak magammal. Fölnyitom a bádogdobozt, kiveszek egy Luxort, rágyújtok, lassan kiszívom az első füstöt s tekintetem visszaesik a doboz tetejére, a szultán naiv színezésű alakjára s a primitív tájra, a melyen az unalom sárgállik és újra bemártom a pennát a tintába, mert irni készültem, csak egy kicsit meglepett a szórakozottság...

Szép Ernő.