A czím után azt gondolhatná az olvasó, hogy nagy messzeségbe kell visszamennie az emlékezés útján, pedig alig hatvan éve nyílt meg a Velenczéből idevetődött Marastoni Jakab „festészeti akadémiája”. Óriási jelentősége volt ennek az eseménynek, a művészeti fejlődésben egészen megbénult főváros polgársága számára.
A harminczas évek Pest-Budájának egész társadalmi berendezkedése, az elszigeteltség, külön életet élés váltotta ki azt a sajátszerű ridegséget, a mely a szervesen kialakuló művészeti közös törekvéseket már csirájukban megfojtotta. A kor ízlésének hódoló, de azért tehetséges művészeink, ha az isteni láng magasra lobbant lelkükben: hanyatt-homlok menekültek a művészeti múltból dúsan lakmározó Bécsbe, vagy tovább.
Itthon maradtak a szerényebbek, a nyugodtvérűek, a kiknek egész művészi becsvágyuk abban merült ki, hogy a kitaposott, kipróbált kompozicziómodort, a megszokott meglátásokat ugyanazon a szinten tartsák meg, a melyen először látták.
A pontos aláfestésnek, a nyárspolgári, valóban túlzott józanságnak e korában csakis e korszaknak szellemi rokona nyithatott festőiskolát. S az öreg Marastoni valóban ilyen volt. Az akadémikus olasz festési modor hagyományain nőtt fel s mikor java férfikorában - 36 éves volt - 1846 október 3-án nagy lelkesedés meg érdeklődés között megnyitotta „festészeti akadémiáját”, maga József nádor üdvözölte elsőnek az ünnepelt mestert, a ki ebben a pillanatban az újszerűséget, a modern haladást képviselte a kis igényű, elmaradt Pesten...
Csodálatos lelkesedéssel sereglettek csakhamar a tanítványok Marastoni mester akadémiájára. Az első évben már 34 volt ezeknek száma, a mely a következő évben majdnem megkétszereződött. Hogy mily szeretettel csüngtek a mesteren tanítványai, bizonyítja az az ezüst, pesti készítményű festékdoboz is, melyet az iskola egy éves fennállásának emlékére nyújtottak át a mesternek. (Schickinger pesti jónevű ötvösművész készítménye a pesti ötvösjegygyel ellátva.)
Ez iskola működéséről s tanítási módszeréről igén érdekes s művelődéstörténeti szempontból különösen becses emlék jutott a közelmultban a Székesfővárosi Múzeum birtokába. Marastoni első tanítványgárdájának rajzai, melyeket egy-kettőnek kivételével maga a mester szignált s valamennyin rajta van a kicsiny köralakú bélyegző: „Magyar Festő Akadémia” körirattal, mely az M. J. betűket öleli körül. Régi pesti-budai művészeti emlékekben anynyira szegények vagyunk, hogy ez az emlékalbum a maga 70 rajzlapjával igazán kulturkincset jelent.
Az ihlet ismeretlen valami volt ebben az iskolában; a kitaposott középszerűség szigorú korlátain belül a művészi megérzés legkisebb kilengését is szellemi lázadásnak tekintette a mester, ezért azután Marastoni keze alól nem került ki az egy Lotzot kivéve, egyetlen istenadta tehetség sem.
Lotz tizennégy éves korában még Marastoni keze alatt másolgatja az olasz szentimentális műlapokat, a lovára támaszkodó, busuló harczost, a diszkoszvetőt, vagy Heliodorost...A kornak közérzése a nyárspolgári nyugalmat, a rendet, a csínt mindenek fölé emelte. Nos, ez a kor festészeti törekvéseit is a maga képére teremtette.
A nyugtalan színfoltokat, a csak odavetett árnyéklatokat gondosan letompították, az egész képet áthúzták s a kontúrokat hajszálfinoman élezték ki. Ehhez a hangulathoz simult az egész polgári élet, a berendezés: szolid hajlású bútorok, a sarokban a sublóton alabástrom oszlopos óra, melynek halkan tipegő szavát néha-néha megszakítja egy epedő, szentimentális olasz melódia, vagy minétmuzsika...
A mi Lotz Károlyunk alig három évig tanult a Marastoni-iskolában s néhány esztendő múlva a nagy Rahl jobbkeze lett Bécsben! A reprodukczióban bemutatott krétarajz, (Olasz leány képe térdig ábrázolva) még semmi egyéb, mint gyakorlat, ügyes másolat a mintalapról. S mégis, elmerengve nézzük az első időszak e fönmaradt emlékét; nekünk többet mond e kép a nyomában támadó hangulattal, mint „művészi” értékével.
Lotz mindvégig kedvencz tanítványa volt Marastoninak, s a két idegenből ide szakadt ember, a maguk választotta új hazának kezdetleges, dadogó kultúrájáért élt, dolgozott. Művészi útjaik hamar elváltak egymástól, művészi álmaik más tájakat kerestek föl, de összekapcsolta, sőt baráti érzésekkel forrasztotta egybe őket annak a kicsiny, poros falunak, Pestnek elmaradottsága miatt érzett fájdalom...
Külföldről is föntartotta első mesterével az összeköttetést, a mikor a betegeskedő Marastoni 1859-ben visszavonult akadémiája vezetésétől, mire nemsokára az egész akadémia feloszlott, Lotz Károly már itthon volt köztünk s szomorúan látta az első művészeti iskola haldoklását.
Az emlékalbum két lapja, melyet Muzslay nevű tanítványa rajzolt, különösen figyelmünkre méltó, mert a merev iskolás másolás helyett, eredeti akttanulmányt látunk magunk előtt. Az egyik lap férfi aktját ábrázolja, a mint bal térdével egy négylábú ülőkére térdel s felső testével előre hajolva, rudat feszit lefelé. Az egész megrajzolás, beállítás, a fej kiképzése, izomtanulmányok szabadsága elárulja nekünk, hogy ez már komoly kísérlet az akt-rajzolásban.
Az első szabadabb lélekzetvétel, mely felénk áramlik a Marastoni iskolából! A kétségtelen elrajzolások, a sablonos konturkiélezés hiánya, művészi keresésre mutat. Muzslay másik czeruzarajza, melyet ugyancsak bemutatunk, kéztanulmány, eredeti beállítás után.
Ebből a két megmaradt lapból szeretnénk arra következtetni, hogy Marastoni az aktrajzolást is meghonosította iskolájában. S talán idővel előkerül még egy csomó rajzlap, mely e hitünket igazolni fogja. Itt találunk még néhány Kohaut-rajzot is, a mi közelebbről azért érdekel bennünket, mert később, a hatvanas években kedvelt arczképkészítő volt, kinek műveit egykorú kőnyomatú sokszorosítások terjesztették el.
A kilencz műtermet magába foglaló akadémia alig másfél évtized alatt, a mig fönnállt, határozottan nagy kulturális szükségletet elégített ki az akkori Pest-Budán. Fejlesztette a közízlést, fölkeltett egy csomó szunynyadó tehetséget, új világ felé mutatott, mely eladdig zárva volt kisszerű fővárosi viszonyaink miatt a polgárság ezrei előtt.
Az irodalmi fejlődés lázas lüktetése, mely a huszas-harminczas évek közti magyarosodó Pestjét csöndes remegésbe hozta, természetszerűen könnyebben átvibrált a pesti urak és asszonyságok lelkületein: hiszen a nemzeti nyelv kérdése volt az előtérben! De művészet? Képek, szobrok a harminczas években ? Akkor még csak a legelőkelőbbek szívvilága fordult igaz szeretettel e kérdések felé s a „Honderű” aczélmetszetei a „legújabb bétsi nagy-úri divatöltönyök” ábrázolásával, képezték a polgári elemek galériáját...
Dr. Kremmer Dezső.
